Itt a vén muskétás beszél

Liszt Ferenc egy alkalommal előkelő bécsi szalon vendége volt. Vacsora után váratlanul bejelentette valaki, hogy következik az est (Liszt mellett) másik díszvendége, X. gróf, aki tulajdon keringőjét adja elő a zeneszobában.

A társaság átvonult, udvariasan helyet foglalt, a méltóságos X. gróf pedig ihletett arccal klimpírozta el a z ünnepélyesen beharangozott valcert.

A nagyságos úr kalimpálását Liszt Ferenc kiismerhetetlen mosollyal hallgatta végig, és utána sem kapcsolódott be a társalgásba.

A vendégek lelkesen dicsérték a gróf úr briliáns játékát, áradoztak a fantasztikus zenemű felülmúlhatatlan mélységeiről, volt sok “ó” meg “ah”, az urak rajongva, a hölgyek ájuldozva méltatták a grófi zeneművészetet.

Liszt Ferenc ekkor már komoran hallgatott.  Felállni és távozni nagy modortalanság lett volna, inkább diszkréten elhelyezkedett egy sarokban.

Az egyik hölgy így is lerohanta:

- Ön nem lelkesedik a keringőért, maestro? vagy talán már ismeri.

- Igen, hölgyem, - felelte rezignált hangon a mester. - már ismerem. Négy vagy öt éve hallottam először. Igaz, akkor  még valaki másnak a szerzeménye volt.

——-

Fejezzem ki magam még érthetőbben?

Frazer sejtette. Túl olcsó volna, ha azonnal szemtanúra bukkannának. Mindazonáltal lehetnek szemtanúk, és a főfelügyelőnek már volt ötlete, miként keríti őket elő. 
—    Rendben van, Paolo atya, folytassuk! Így esett össze a bíboros úr?
—    Igen! Azazhogy…nem. Valami másképp történt.
—    Mi volt az?
—    Sajnos nem tudom!
—    Kérem, próbáljon visszaemlékezni!
—    Ne haragudjon, nem megy! Bocsásson meg, nagyon rossz megfigyelő vagyok!
Frazer erre élénken megrázta a fejét.
—    Egyáltalán nem! Ön igazából a kiváló szemtanúk közé tartozik, Paolo atya! — mondta, majd, látván, hogy a plébános belevörösödik a dicséretbe, még hozzátette: — Úgy érzi, valamilyen momentum még hiányzik?
—    Igen, igen!
—    Még egyszer játsszam el, hogy összeesem?
—    A világért se!
A főfelügyelőnek váratlanul támadt egy ötlete.
— Figyeljen! — hirtelen megmerevedett, elsápadt, szeme kidülledt, és a jobbjával a nyakához kapott. Paolo atya élénken helyeselt.
—    Igen! Igen, így történt!
—    Tehát a bíboros úr a nyakához kapott?
—    Igen
Ideje összefoglalni, gondolta Frazer. A korábbi ügyei megoldásánál legalább annyi hasznát vette a fantáziának, mint a logikának. Bátran igénybe vette a képzeletét most is. A bíboros a plébánossal beszélgetve kilépett a templomból. Elhaladtak az árkádok alatt, és kiértek a szabadba. Enyhe szögben balra fordultak, és elsétáltak a szökőkút mellett. A gyilkos ott várt rájuk valamelyik lépcsőn ülve. Talán nem is egyedül. Egy cinkosa biztosan volt, lehetett több is. Például azzal a feladattal, hogy a téren vagy éppen a lépcsőn tartózkodó idegenek elől eltakarja a gyilkos fegyvert. Erre nagyon alkalmas lehet egy gesztikulálással kísért hangos szóváltás, de más is. Például egy csók. Az emberek többsége nem bámulja meg a csókolózó párokat, inkább elkapja róluk a tekintetét. A csók örve alatt pedig szinte bármit tehetnek. Igen, ez a legvalószínűbb. Egy csókolózó pár. Egy férfi és egy nő. Lopva a szökőkút lépcsőjére lesett. Kapásból legalább három csókolózó pár, de ha figyelmesebben odanézne, alighanem találhatna többet is. Egy újabb pár fel se tűnne. Ilyen helyen egyik szerelmespár olyan, mint a másik. Valószínűleg így történt: egy nem feltűnő külsejű fiatal férfi és egy ugyanabba a kategóriába tartozó nő ült itt, a lépcsőn. Látszólag éppen úgy festettek, mint a többi szerelmespár. Csakhogy ezek éberen figyeltek. Az egyikük a gyilkos fegyvert kezelte — jó lenne tudni, mi volt az — a másik falazott neki. Lehet, hogy nem először csinálták, valószínűleg könyörtelen, hivatásos gyilkosok mindketten. Harmadik cinkosuk gondoskodott róla, hogy a bíboros megálljon, és ezzel eszményi célpontot nyújtson a fegyver számára. A lövés — vagy bármi hasonló — eltalálta Matakumba bíboros nyakát. Patrice kardinális a nyakához kapott, méghozzá jobbjával a nyaka jobb oldalához; a füle alatt, kissé hátul. Frazer vigyázott, hogy pontosan így játssza el az áldozatot, Paolo atya reakciója pedig bizonyossá tette a számára, hogy így történt. Hogy a bíboros mit érezhetett, az már sohasem fog kiderülni; lehetett éles fájdalom, hirtelen szúrás, csípés. Kiáltani nem kiáltott; vagy azért, mert nem tudott, vagy egyszerűen azért, mert az érzés hirtelen volt, és Patrice bíboros reflexei így működtek. A becsapódási szögből ítélve — boncolási jegyzőkönyv és ballisztikai vizsgálati eredmények nélkül a főfelügyelőnek ilyen módszerrel kellett ezt rekonstruálnia — bizonyos, hogy a lövedék sehonnan máshonnan nem érkezhetett, csak a lépcső felől. Milyen nyitott kérdés van még? Megvan! A kézitáska!
—    Mondja, Paolo atya, — fordult a plébánoshoz. — amikor a bíboros úr felemelte a jobb kezét, még nála volt a kézitáska?
—    Nem tudom, főfelügyelő úr. — meresztett nagy szemeket a pap.
—    Próbáljon emlékezni! — sulykolta Frazer, majd hirtelen a jobbjával újra a nyaka jobb hátsó részéhez kapott.
—    Igen! — nyögte Paolo atya. — Nála volt! A táska szinte a levegőbe röppent!
—    Szinte? — kérdezte élesen a főfelügyelő.
—    Azazhogy… teljesen a levegőbe emelkedett. Bocsásson meg főfelügyelő úr, talán ostobaságokat mondok.
—    Nem, egyáltalán nem. — nyugtázta elégedetten Sir Robert. — Válságos pillanatokban, ha egyszerre több azonos időben történő dolgot észlelünk, óhatatlanul szelektálunk. Ön a bíboros úrral törődött, és teljesen jogosan feledkezett meg a táskáról. Ön egyszerre látta, amint a bíboros úr szeme megüvegesedik, aztán összeesik, illetve azt, hogy a táska kirepül a kezéből. 
Erős és kellőképpen intenzív lehetett a lövedék becsapódása, gondolta Sir Robert. Matakumba bíboros a hirtelen fájdalomhoz, szúráshoz vagy égési érzethez közelebbi kezével automatikusan a nyakához kapott. Közben elejtette a táskát. Vajon a gyilkos ezt is előre számításba vette? Nem lenne meglepő. Valószínűleg pontosan ismerte a fegyvere hatását. Talán arra is felkészült, hogy a bíboros halála keltette felfordulásban felveszi a táskát és elmenekül.
—    Paolo atya!
—    Parancsoljon, főfelügyelő úr!
—    Látta később a fickót, aki átvágott önök előtt?
—    Nem, többé nem láttam!
—    Ha látná, felismerné?
—    Nem! — felelte rövid gondolkodás után a plébános. Látszott, maga is nehezen érti, amit mond. — Azt hiszem, nem. Voltaképpen nem is láttam az arcát. A hátizsák mindent eltakart. Nem láttam egyebet, csak a hosszú hajat. 
Ami vendéghaj is lehetett, gondolta Sir Robert. Az elkövetők profik. Valószínűleg sejtették, hogy Matakumba bíboros halála ügyében szabályos rendőrségi nyomozás nem lesz. Ha azonban mégis bárki szimatolna, gondoskodtak róla, hogy az esetleges szemtanúk ne adhassanak semmiféle támpontot. A hagyományos rendőrségi kihallgatók fele nem is értesült volna a hátizsákos férfi epizódjáról. A fickók profik. Frazer agya a szokott módon jelzett: valamire rá kell jönnie. Valamit nem vettek figyelembe a tettesek. De mit?

————
A regény rövidesen megvásárolható lesz a bookmania.eu oldalán.

Kiváló íróbarátom különös játékra szánta el magát. Hogy is megy kishazánkban a művek kiadása? Hogyan értékelik az egyes kéziratokat?

 

Miért van az, hogy egyesektől szellemi szellentés számba menő dolgok is megjelennek, másoktól pedig még a…

 

Mennyit számít maga a mű?

Milyen jelentőséggel bírnak az elolvasás utáni emóciók, s mennyit az, ha tudjuk, hogy olyan ember írta, akinek az életrajzában kötetek, folyóirat-publikációk sorjáznak?

 

Íróbarátom elhatározását tett követte. Elküldte néhány helyre önéletrajz, és magyarázó szöveg nélkül egyik elbeszélését. A művet már több folyóirat is közölte, egy antológia részeként éppen kiadás előtt áll. Meglehetősen markáns, mai problémákat bátran vállaló írás.

 

Íróbarátom el volt kényeztetve; akadt már elég dicsérő - kiadásba torkolt - levélváltás a közelmúltjában, belé bújt a kisördög. Kíváncsi lett: mit szólnak a szekértők egy senkiházi agyalmányához.

 

Kettő jött vissza. Az egyik kiadó semleges udvariassággal csak annyit írtak: türelmet kérnek, 2-3 hét után lesz döntés, hogy kiadják-e.

 

Íróbarátom nagyot sóhajtott. Nesze semmi, fogd meg jól.

Ám a másik!

 

A főszerkesztő - közismert jó kapcsolatokkal rendelkező nyikhaj titán, aki a kiadói tevékenység mellett igen nagy, mérvadó lap szerkesztője küldte el kevélyen lekezelő sablon elutasítását:

Szólt pediglen imigyen:

 

“A művét többed magammal átolvastuk (nem királyi többes, csupán a felelősség szokásos megosztása)- egy délután alatt -, s ez közös véleményünk: sablonos szereplők, hiteltelen “szerelmi szál”, meg különben se vert még gárdista romát - (sic!)

 

Íróbarátom azon melegében tollat ragadott, és a következőt felelte:

Köszönöm, hogy megírta véleményét a kéziratról, mert eddig a dícsérő üzenetek jutottak el hozzám, s azokból - persze jól esnek - de nem lehet tanulni!
Az ember nem képes átlépni az árnyékát, ezért jó egy kívülálló figyelmeztetése: például “gárdista nem vert még meg cigányt”; ezt én is így tudom, s az elbeszélésemben se írtam, ellenkezőleg - hisz ez az egyik  konfliktus-forrás… De nyílván én fogalmaztam félreérthetően! (Vagy önök nem olvasták el a teljes szöveget?)

Sok szereplővel “dolgoztam” való és sok a sablonos, ám 10 oldalon nem volt tehetségem hozzá mindenkit “hús-vér” szereplővé varázsolni. A roma famíliára koncentráltam; azt hittem egy munkahelye elvesztése miatt kesergő fiatal cigány  nem “jellemző”, bár itt a nyugati végeken ez gyakrabban előfordul- nagy múlti cégenél dolgoztam középvezetőként, sok roma fiatal volt beosztottam: szinte kivétel nélkül jó munkaerők voltak! - nem a kőbánya-alsói, alföldi, nyírségi, dél-dunántúli mentalitás hatja át a romákat!

A hiteltelenség is az én hibám, tehetségtelenségem eredménye: mert ez a kissé mágikusan hagymázasra sikerült történetben - ez önvédelem, kevesebbért is szúrtak le delikvenst a nagyváros utcáin! - a gárdista fiatalember, s a középiskolában tanuló lány története egyedül “valódi”. A fiatalember a munkatársam volt, igaz nem gárdista “felvonuló”, hanem sima Jobbikos szimpatizáns - azóta úgy tudom tag - T. I-nek hívják, s a lány sem élt azért olyan nyomorúságos körülmények közt, mint a “fénylő csillag”, őt L. A-nak anyakönyvezték. Évek óta élettársak, s szerelmük gyümölcse egy két éves kis lurkó… Sajnálom, hogy a fővárosból nézve egy ilyen románc “hiteltelen”!

Bevallom szívesen átírnám a javaslatai szerint, ám akkor én lennék hiteltelen, mivel január - az elkészülte - óta az alábbi lapokban jelent meg ill. jelenik meg a közöljövőben - mert elfogadták -:

(Itt következett egy hosszas felsorolás.)

De a következő írásomban figyelni fogok észrevételeire, amiket még egyszer megköszönök!!

Tisztelettel:

Teljes név és cím

 

Erre jött egy rövid válasz:

 

“Tisztelt uram! Ha szokásos módon “bemutatkozik” hosszabb elemzést nyújtunk át Önnek. Elnézést a nyersebb megfogalmazásért!”

 

Íróbarátom viszontválasza ennyi volt:

 

Köszönöm! Ne fáradjanak: éppen kiválogatom az olyan médiumokat, ahová véletlenül sem szeretnék írást küldeni!

 

 

 

Doktor H. az ötvenes évek végén lett országosan ismert személyiség. Nevét adta a sajtóban és a rádióban folyó kampányokhoz, amelyek arra igyekeztek rábeszélni a lakosságot, hogy – evés előtt mossa meg a gyümölcsöt.

Doktor H. ungot-berket bejárt, szerepelt itt, előadott ott, kezdte megismerni őt az ország. Interjúkat adott minden lehetséges lapnak, szakcikkeket írt, felvilágosított, tájékoztatott. Ő lett „a bacilusok ellen vívott harc hadvezére”. Ez annál is megbecsültebb titulus volt, mert annak idején az égvilágon mindenre a harc szókincséből vett frazeológiát alkalmazták.

Doktor H. meglehetősen elégedett volt ezzel a megszólítással, annál is inkább, mert a kampány kezdett a saját egyéni konyhájára nézve is bacilusriasztó lenni; sikeresen legyőzte általa az adósság és pénztelenség kórokozóját.

A havi tízezer Ft-ot meghaladó jövedelem, ami akkortájt, amikor a Kossuth Lajost ábrázoló meggyszínű százforintos volt a legnagyobb címletű hazai bankjegy, némi költekezést is lehetővé tett. Doktor H-né nagyságos asszony az egyik legelső nercbunda tulajdonosa lett Pesten, a vasárnapi ebédek alkalmával pedig bélszín váltotta fel a zsíros kenyeret.

Mivel Doktor H. igen sokat utazott, megfordult valamennyi megyeszékhelyen, illetve a járási központok nagy részében is, kezdte elunni a vonatozást.

Kérését akceptálták és a Budapesti Pártbizottság úgy döntött, segít Doktor H-nak, hiszen Doktor H. fontos elvtárs. Így mondták akkoriban azt, hogy viájpi.

Mivel Doktor H fontos elvtárs volt, és a fontos elvtársak akkoriban már csaknem mindannyian gépkocsin jártak, Doktor H-nak valami mutatós kocsira volt szüksége.

Akkoriban a pártvezetők feneke alól már kikoptak az amerikai Lincoln-ok és Dodge-ok, kezdtek más szelek fújdogálni.

Ezért hát a Budapesti Pártbizottság valahonnan kerített Doktor H. megbecsült ülepe alá egy Csajka márkájú szovjet gépkocsit. Voltaképpen szegről-végről ez az autó mégiscsak az amerikai Lincoln rokona volt, hiszen arról koppintották. Ilyen hatalmas és díszes cirkálók fedélzetéről szokta a Vörös téren rendezett díszszemléket levezényelni Zsukov marsall.

Doktor H. tehát egy Csajka tulajdonosa lett. A kocsi kellő feltűnést keltett minden járási és megyeszékhelyen roppant méreteivel, és kellőképpen demonstrálta az élenjáró szovjet technika fölényét.

A kocsi benzintemető volt, de Doktor H. ezt akkor még nem vette észre. Egyrészt azért nem, mert futotta rá. Másrészt azért nem, mert sokkal olcsóbb volt az üzemanyag, mint manapság. De ha drága is lett volna, Doktor H-nak akkor sem számított volna sokat, hiszen a benzinkutaknál általában a Budapesti Párbizottság, sőt egy idő múlva már az MSZMP Központi Bizottsága által kiállított üzemanyag-utalványt hagyta fizetségül.

Csakhogy – élenjáró szovjet technika ide, élenjáró szovjet technika oda – a Csajka egyre gyakrabban romlott el. Doktor H. ilyenkor Petőfi-portrés tízforintosok, aztán Rákóczi-képes ötvenforintosok, végső elkeseredésében pedig  százforintos bankók intenzív lobogtatásával próbált segítséget kérni.

Egy alkalommal valahol a somogyi falvak között támadtak gondjai. A kipufogó leszakadt, és a hatalmas orosz monstrum kínnal vontatta maga után. Szerelő kell, de gyorsan!

Ki tudná ezt megcsinálni?

A nyolcadik járókelő megkönyörült:
- A falu legszélén lakik a Lajos! Ő még a kombájnhoz is ért! Majd ő megjavítja ezt a tragacsot!

A „tragacs” kifejezés rossz allúziókat keltett Doktor H. lelkében, de mit volt mit tenni? Nem akart országúton éjszakázni.

A Csajka nagy kínnal-keservvel elpöfögött Lajos házáig. Itt kellemes meglepetés érte Doktor H-t: az udvarhoz nagy kert tartozott, sok gyümölcsfával, augusztus végén tele zamatos, friss gyümölccsel.

Lajos felesége, Anna nagy rádióhallgató lévén örömmel üdvözölte, és – míg férjura nekiugrott a Csajka kipufogójának - amúgy jó falusias módon megvendégelte Doktor H-t. A roppant adag babgulyás, sült meg hájas sütemény után gigantikus gyümölcsöstálat tett a vendég elé.

Zsuzsi, a három kislány egyike a bácsi mellé ült, és vidáman csacsogott neki. Doktor H. elérkezettnek látta az alkalmat pedagógiai talentuma megcsillogtatására.

-    A gyümölcsöt evés előtt mindig meg kell mosni, Zsuzsi! Fogadj szót anyukának!

Akkoriban még a falusi házak zömében nem volt vezetékes víz, így Doktor H. a kútból húzott vízből öntött egy pohárba, és abban mosta meg a gyümölcsöket.

Kinézett magának egy hatalmas, csábító fürt szőlőt, és igyekezett összekötni a kellemest a hasznossal. Egyenként belemosta a vízbe a szőlőszemeket.
-    Látod, Zsuzsi, a bácsi megmossa! – aztán hamm..
Újra:
-    Látod, Zsuzsi, a bácsi megmossa – hamm.

Így ment ez jó tíz percen keresztül. A bácsi minden egyes szőlőszemet belemosott a pohárba. Amikor az okítást befejezte, felnézett, és meglepődött.

Zsuzsi döbbent, megkövült tekintettel bámult rá.
Az anyja is.
Mi történt?

Doktor H. a tanítást befejezve egy húzásra megitta a pohár vizet.

Úgy tűnik, a rendszer nem hagyja publikálni a teljes posztot.

Hát akkor részletekben:

——–

E. Dervarics Kálmán „Gróf Zrínyi Miklós a költő halála” című 1881-ben Szombathelyen megjelent művében már adatokra támaszkodva cáfolta meg a vadkan-hipotézist.

Még a Pallas Nagylexikon is ennek megfelelően beszél Zrínyi haláláról:

“E. Dervarics Kálmán minden kételyt kizáró adatok nyomán bebizonyította, hogy Zrinyit 1664 nov. 18. esti 5-6 óra közt a bécsi kormány által felfogadott Póka István vadász orozva lőtte agyon.”

Dervarics Kálmán, az egykori 48-as honvéd főhadnagy következtetéseit annak idején sokan elfogadták. Grandpierre K. Endre is az ő művére támaszkodva írta Fekete hóesés című könyvét.
———-

Más oka lehet? Mégis valami elpusztíthatatlan mega-összeesküvés lappang a háttérben, és az akkori gyilkosok érdekei most is akadályozzák az igazság kimondását?

???????????????????

———–

Vagy másféle kontinuitás rejlik a bokor mögött? Egyszerűen arról van szó, hogy ma is léteznek olyan felfogások, életszemléletek és csoportok, amelyek nem tekintik érdemleges szempontnak a magyarság és a magyar haza tényleges érdekeinek megfelelő cselekvést? Helyette inkább valami úgynevezett “magasabb érdek” szerint cselekszenek? Eme magasabb érdek, magasabb szempont volt és maradt történelmünkben mindenkor a hazaárulás és a puszta önzés, a meztelen, amorális haszonlesés legfontosabb fedőneve.

Zrínyi Miklós a felelősségteljes cselekvő magyar hazaszeretet egyik örök jelképe. Történelmünk során újra és újra kitermelődnek azok a szemléletek, amelyek számára nagyon kényelmetlen a Zrínyi-féle hazaszeretet; amely Magyarországot és a magyarságot erősnek, függetlennek, nem pedig idegen hatalmaknak kiszolgáltatva szeretné látni. Zrínyi szerint sohasem lehetünk annyira alárendelt helyzetben, hogy ne tudjuk önerőből megoldani a problémáinkat; az idegen érdekek politikai, gazdasági vagy éppen üzleti “segítsége” még nagyobb bajba taszít bennünket, mint amiből menekülnénk általa.

Ez Zrínyi írásainak egyik nagy tanulsága.  Felettébb kellemetlen mindenki számára, akinek az az érdeke, hogy jelentéktelennek és külföldre utaltak tudjuk önmagunkat. Ezért igyekeznek személyét és életművét bagatellizálni; ezért “nem volt reálpolitikus”. (Utóbbi jelzőről és értelmezéseiről később még szó lesz.)

Zrínyi jelszavát a 48-as szabadságharc ágyúinak csövére is felírták:

“Ne bántsd a magyart!”

————

Hogy Zrínyi halálával valami nem volt rendben, a kortársak is érezték. Gyorsan elindultak a mendemondák. Olyan áradó bőségben, hogy arról tanulmányt is érdemes írni - ahogy Németh S. Katalin tette az Irodalomtörténeti Közlemények hasábjain (EGY LEGENDA OLDALÁGAI (Adalékok Zrínyi halálának korabeli visszhangjához) http://www.itk.iti.mta.hu/1999-34/nemethsk.htm)

Térjünk vissza Zrínyi halálának körülményeihez.

“Halálának körülményeit elég pontosan ismerjük”

“a Zrínyi haláláról tudósító levelek pedig a leghalványabb célzást sem tesznek esetleges gyilkosságra.”

Nézzük:

Lippay György kancellár, esztergomi érsek - aki Zrínyit elütötte a nádorjelöltségtől - egyenesen azt írta a velencei követnek, hogy:

“Zrínyi halála elő volt készítve:”

Mit értett ez alatt?  Valószínűleg nem azt, hogy a felügyelete alatt idomították a vadkant.

A Zrínyi család történetírója, Forstall Márk lényegesen jobb helyzetben lehetett információszerzés tekintetében, mint a mai történészek. A szemtanúk egy részét személyesen ismerte, beszélhetett velük. 1663 óta Csáktornyán tartózkodott, a család történetét Zrínyi Miklós megbízásából kezdte írni, a költő halála utána pedig Zrínyi özvegye Löbl Mária Zsófia szolgálatában folytatta.

A haldokló Zrínyi neki és a szintén jelen lévő Guzics Miklósnak mondta el végakarata szóbeli kiegészítéseként: minden csáktornyai ingó és ingatlan vagyona a várnéppel és a szolgákkal együtt az özvegyet, Löbl Mária Zsófiát illeti.

 (Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C9,,. évfolyam . szám)

 Forstall legalább annyira szemtanúnak tekintendő, mint Bethlen Miklós,valamiért azonban róla sokkal kevesebb szó esik.
Stemmatographia familiae Zrinianae című művében több helyütt is szó esik a költő és hadvezér haláláról.

1665-ben (egy évvel Zrínyi halála után) azt írta Forstall Zrínyi Miklós haláláról:

„ab apro, certe in aprorum venatione” (vadkan által, de legalábbis vaddisznó-vadászaton) következett be; a szinopszis végén viszont: „in aprorum venatione, incertum an apro” (vaddisznó-vadászaton, de kétséges, hogy vajon vadkan által) történt.

 A haláleset konkrét leírásánál viszont ilyen mondatokat vetett papírra Forstall:

 “Senki sincs, aki a gyászesetet a vadkannal látta…”

“Sebe a szeme alatt még a tapasztalatlanoknál is gyanút keltett, hogy golyótól ered.”

————-

Galeazzo Qualdo Proirato  olasz származású történetíró tíz évvel Zrínyi halála után megjelent Historia di Leopoldo Ceasare in Vienna című művének harmadik kötetében a korábbiakhoz képest igen érdekes változtatást ejtett; a második kötetben közölt vadkan-verzió helyett a következőket írta:

“Morto il Conte Nicolo l’anno 1664 mentre si trovava alla caccia, non gia ucciso da un cinghiale, come se ne sparse la fama, ma da un colpo d’archibuggio sotto l’occhio, la cui palla se gli trovo poi nella testa.”

Nem vadkan által…

Puskalövés által…

———-

Úgy gondolom, az eddig elmondottak már elég meggyőzően cáfolják a fentebb említett nézeteket, amelyek szerint Zrínyi halála jól ismert, komoly kétely vele kapcsolatban nem merült fel.

Jöjjön a legfőbb szemtanú:

Bethlen Miklós Zrínyi haláláról a következőket jegyezte fel:

———

 ”Szép őszi idő járván, majd mindennap vadászni jártunk, paripát adatott [ti. Zrínyi] mindenkor alám. 18. novembris erdei disznókra menénk, ebéd után hintón, volt ugyan paripa is, Vitnyédi az első, én a hátsó ülésben, bal s ő jobb felől ültünk csak hárman; egy fabulát beszéle, méltónak tartom leírni, nem tudván ő, hogy három óra múlva meghal, talán cygnea cantiója [hattyúdala] helyén volt. Az pedig ez: Egyszer egy embert az ördögök visznek volt; találkozék egy barátja szemben véle, kérdi: Hová mégy, kenyeres? Nem megyek, hanem visznek. Kik s hová? Felelék az ördögök: Pokolba. Mond emez: Jaj, szegény, ugyan rosszul vagy, kinél rosszabbul nem lehetnél. Felele: Rosszul bizony, de mégis lehetnék én ennél is rosszabbul. Melyre emez álmélkodva: Hogy lehetnél rosszabbul, hiszen a pokol mindennél rosszabb. Felele: Úgy vagyon az, de most mégis visznek ők engemet noha pokolba, de a magok vállán, hátán, hogy már nyugszom addig; s hátha megnyergelnének, magokat is velem vitetnék, még úgyis csak azon pokolba mennék, hiszen rosszabbul volnék úgy ennél is. Applica [alkalmazd] Magyarország s Erdélyre és törökre, németre.
No, elmenénk vadászni. Ő maga levetvén a nagy bő csizmát, melyeket a telekes [szíjjal lábra kötött] bocskorra is felvonhatott, puskával beméne és szokása szerint löve egy nagy erdei disznót, a gyalogok is lövének egyet a szállónál, s vége lőn a vadászatnak. Kisereglénk a hintóhoz, az úr is, hogy immár hazamenjünk; estefelé is vala. Azonban odahoza a fátum egy Paka nevű jágert, ki mondá horvátul: én egy kant sebesítettem, mentem a vérin, ha utána mennők, elveszthetnők. Az úr mindjárt mondá nekünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni vele: öcsém uraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: csak beszélgessen itt kegyelmetek, öcsém uraimékkal, csak meglátom, mit mond ez a bolond, ti. Paka, mindjárt visszajövök. Csak bocskorban lóra kapa, Paka után nyargala; egy sabaudus [savoyai], Majláni nevű ifjú gavallér, Guzics öccse inasa, meg egy Angelo nevű kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána; mi ott a hintónál beszélgeténk. Egyszer csak hamar ihol nyargal Guzics, mondja a bátyjának: hamar a hintót, oda az úr. Menénk, amint a hintó nyargalhat, és osztán gyalog a sűrűbe befuték én, hát ott fekszik, még a bal kezében, amint tetszett, a pulzus gyengén vert, de szeme sem volt nyitva, sem szólott, csak meghala. Majláni így beszélte: hogy amint Paka után bément a disznó vérin az erdőbe, amíg ők a lovakat kötözték, csak hallják a jajszót; Paka szava volt. Majláni legelébb érkezék, hát Paka a horgos fán, az úr arccal földön, s a kan a hátán; ő hozzálő, elfut a kan, érkezik Guzics és Angelo, az úr felkél és mondja: rútul bánék velem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott zsebébe), állítsátok a sebnek vérét vele, az arra igen jó. Eléggé megpróbálták véle, de hijába, csak elfolyt a vére, először ülni, azután hanyatt fekünni, végre csak meg kellett halni, mert a fején három seb vala… Rettenetes sírás lőn az erdőben, a legalábbvaló, csak a gyermek is siratta. Azt akarják vala, hogy én vigyem a hírit feleségének, de én mint új, esmeretlen ember, elvetém magamról Zichy Pálra. Fogók a testet, és amely kétfelől eresztős hintóban kimentünk volt, abból az üléseket kihányván, abban nyújtóztatók, és én az ablakban ülék és hazáig fejét, mejjét tartottam. Otthon fehér bársony dolmányba öltöztették és osztán eresztették a feleségét hozzája, aki eszén sem volt bújában. Így lőn vége Zríni Miklósnak.”

———-

Figyelmesen olvastuk?

A Póka nevű vadász horvátul mond valamit Zrínyinek; aki maradásra kéri a többieket, mondván: csak meglátom, mit mond ez a bolond”.

Vajon Bethlen értette is amit Póka horvátul mondott (vagy suttogott), vagy csak a későbbiek alapján következtette?

Miért akarta Zrínyi, hogy az összes kísérője maradjon és várjon rá?
“Csak meglátom, mit mond ez a bolond”.

Mit mondhatott “az a bolond?”

Valóban egy sebzett vadkanról hozott hírt? Ezt mondta? Vagy valami mást? 

Zrínyi Bethlen szövege szerint aznap már lőtt egy vadkant.  Vajon Csáktornyán az lehetett a szokás, hogy minden sebzett vadkant az úr maga vesz űzőbe? Ez nem a vadászok feladata volt?

Annyian elmentek már emellett a motívum mellett, nem rejlik benne mégis valami? Nem szokatlan, hogy a vadászat befejeztével egy grófot vadkan ürügyével csalnak vissza az erdőbe?

Bevallom, számomra az egész történetben ez az egyik leginkább nyugtalanító motívum.

Azt tudjuk, mit hittek a többiek, hová ment uruk, azt azonban nem, mit gondolt maga Zrínyi. Valóban abban a tudatban lovagolt vissza az erdőbe, hogy egy sebesült vadkant fog elejteni?

——-

Akkoriban a Habsburg-érdekkörben már évszázados tradíciói voltak a politikai gyilkosságnak. Ezeknek csak egy része mondható közismertnek - például Albrecht Wallenstein meggyilkolása, amely már Zrínyi életében történt. Egy ilyet Nemeskürty István elemzett Önfia vágta sebét című munkájában.

A gyilkosságokat vizsgálva szembeötlő hasonlóságokra bukkanunk.

1. A legkedveltebb módszer

Éjszaka bekopognak az áldozathoz azzal az ürüggyel, hogy fontos híradás érkezett. Átadnak neki egy írást, amikor olvasni kezdi, lesújtanak rá. Így ölték meg - egyebek között - Fráter Györgyöt is. 

Zrínyi esetében ez a módszer nem alkalmazható. Legalábbis Csáktornyán nem.  Zrínyihez aligha lehetne éjszaka csak úgy bekopogtatni. Emellett a vár tele van éber őrökkel; a török elleni harcban edződött hűséges, jól felfegyverzett katonák százezreivel, akik egy pillanat alatt csevapcsicsát csinálnának a merénylőkből.

Zrínyi ellen nem így jártak el. Nehéz azonban szabadulni a gondolattól: ha Zrínyit meggyilkolták, akkor a gyilkosságot a fentebbi módszer személyre szabott változatával követték el.

2. Ha az első módszer nem működik.

Ha a fentebbi kényelmes és megszokott módszer nem alkalmazható, az elkövetők - olasz és spanyol brávók, illetve az áldozat közelébe furakodott személyek, gyakran az áldozat környezetének megvesztegetett tagjai - valamilyen, számára természetesnek tűnő ürüggyel magányos helyre csalják az áldozatot, ott legalább minimális túlerőt képeznek, és megölik.

Olvassuk el még egyszer Bethlen szövegét - ennek figyelembe vételével.

————

Figyeltük a sorrendet? Elöl lovagol Póka. Utána Zrínyi. Harmadiknak az ismeretlen szavoyai: Majláni, Migliani stb; aki állítólag aznap érkezett a postakocsival. Erre nem találtam egyéb bizonyítékot, de hogy a postakocsi aznap délelőtt érkezett meg Csáktornyára: tény.

Mi mindent és ki mindenkit hozhat egy postakocsi?

Szóval: Póka, Zrínyi, Migliani. Ebben a sorrendben. A többiek - Bethlen szerint - “nyargalának utána” - ami azt jelentheti, hogy néhány pillanatnyi késéssel követték a három lovast. Ami azt is feltételezi: nem voltak velük szemkontaktusban, és csak a zaj nyomán akarták megtalálni őket. Feltétlenül így kellett lennie, hiszen a döntő eseménysort nem látták.  Nem szemtanúk.

———–

Elöl lovagol Póka. Vadász. A lovasok közül valószínűleg az egyetlen, aki komoly helyismerettel rendelkezik. Talán ezért van szükség a szolgálataira. Mailani vagy Migliani nyilvánvalóan idegen.

Kik követik őket? Két inas és egy lovász. Egyik sem katona, és nem is nemes. Utóbbiak valószínűleg tartották magukat Zrínyi tilalmához; ez a három ember azonban nem akart elszakadni az úrtól.

———-

“Egyszer csak” - ez lehet néhány perc, vagy akár egy teljes negyedóra - érkezik Guzics. “Hamar a hintót, oda az úr!”

Utána hintóval, gyalog, mindenki rohan “a sűrűbe”. 

 Zrínyit a földön fekve találják, a pulzusa még gyengén ver, de állapota reménytelen.
“de szeme sem volt nyitva, sem szólott, csak meghala.”

Mi történt?

———–

A továbbiakat senki sem látta.  Mindenre, ami ezután következik - Zrínyi halálára - a “Mailáni így beszélte” formula érvényes.

Beszéle pedig imígyen:

” hogy amint Paka után bément a disznó vérin az erdőbe, amíg ők a lovakat kötözték, csak hallják a jajszót; Paka szava volt. Majláni legelébb érkezék, hát Paka a horgos fán, az úr arccal földön, s a kan a hátán; ő hozzálő, elfut a kan, érkezik Guzics és Angelo, az úr felkél és mondja: rútul bánék velem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott zsebébe), állítsátok a sebnek vérét vele, az arra igen jó. Eléggé megpróbálták véle, de hijába, csak elfolyt a vére, először ülni, azután hanyatt fekünni, végre csak meg kellett halni, mert a fején három seb vala…”

Rendkívül érdekes olvasmány. Az egész azt sugallja, hogy az elbeszélő szintén nem szemtanú, az eseménynek nem részese, bármi történt, Zrínyi és Póka kettesben voltak.

Talán az sem érdektelen, milyen nyelven mondja. A sok nyelvet értő Bethlennek fel sem tűnik ez a szempont. Bizonyára nem horvátul és nem magyarul. Vagyis: valószínűleg nem olyan nyelven, amit Póka is érthetett. Zrínyi környezetében tudtak latinul, olaszul és németül. Mailani-Migliani ezek közül bármelyiken elmondhatta a beszámolóját.

Mi is mind a szavoyai? Határozottan az a benyomásom, hogy itt egy minden hájjal megkent, ravasz gazember elbeszélését hallom, aki már az esetleges vizsgálatra készül, és aki szinte szuggerálni akarja, hogy neki semmi köze a gróf halálához.

Van ám azért ennek az elbeszélésnek gyönge pontja, nem is egy.

————-

1. Többes számban beszél

“míg ők a lovakat kötözték”

“hallják a jajszót”

Alibit biztosít magának, hiszen ő “a lovakat kötözte”, ráadásul nem is volt egyedül. Ugyan ki lehetett vele?

Ezek szerint Zrínyi és Póka (Paka) lóról szálltak, és gyalog mentek a sűrűbe, a vérnyomon (a disznó vérin). Utána hallották Póka kiáltozását.

Amikor a helyszínre érkeztek: ” Paka a horgos fán, az úr arccal földön, s a kan a hátán;”. 

Következik az egyik legfontosabb momentum: “ő hozzálő, elfut a kan”.

Kiváló indok, ha esetleg megnéznék, hogy miért volt kilőve Mailáni-Migliani puskája. 

De az is érdekes, hogy a feltehetően többször is megsebesített, sok vért veszített, feldühödött kan - fogja magát és elszalad.

A kan megtette kötelességét, a kan mehet.

Nem is hallunk többet róla.

————

A következő hosszú mondat - egyszerűen elképesztő. Van-e tapasztalt nyomozótiszt, aki elhinné?

“az úr felkél és mondja: rútul bánék velem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott zsebébe), állítsátok a sebnek vérét vele, az arra igen jó.”

A sebesült Zrínyi felkel. Nem, kérem, itt nem történt gyilkossági kísérlet, szeretném tisztességes végszóval befejezni.

“rútul bánék velem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott zsebébe), állítsátok a sebnek vérét vele, az arra igen jó.”

Ezek szerint ezt a rossz értelemben véve terjengős és teátrális színpadi replikát Zrínyi átdöfött nyakkal mondta el…

Megint mire jó: felmenti az esetleges gyilkosokat a gaztett vádja alól.

Eléggé megpróbálták véle, de hijába, csak elfolyt a vére, először ülni, azután hanyatt fekünni, végre csak meg kellett halni, mert a fején három seb vala…”

A két derék irgalmas szamaritánus mindent megtett hát. De mennyi ideig tartott mindez?

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.

Sokfélék vagyunk sokféle gondolkodással, kulturális háttérrel. Sokféle szubkultúrához tartozunk.

A szegmentumokra töredezett világban nem mindig értjük meg egymást.

Főleg akkor, ha magyarul is más-más nyelvet beszélünk.

——–

A rendőr azt nézi, hogy a járókelő a lehető legegyenesebben és leggyorsabban keljen át az úttesten, a fizikaprofesszor meg a leggazdaságosabban akar célhoz érni.

————

A hatvanas évek elején XY fizikaprofesszor, egy akkoriban híres példatár szerzője srévizavé vágott át a pesti Nagykörúton.

Akkoriban is volt már persze forgalom; csak kissé másképpen festett. Csepelek fékeztek, Moszkvicsok motorjai hörögtek, csapott hátú Warszavák tülköltek, farmotoros Ikaruszok csikorogtak, és ballonkabátos fickók rázták az öklüket alacsony Wartburgjaikból kihajolva.

A zsíros tokájú Kovács 12 János törzsőrmester magához intette a láthatóan igen siető professzort, de az egzaltált tudós kutyába sem vette a szocialista rend őrét, hanem nyargalt tovább az egyetem felé. Keresztülgázolt egy kiömlő gyümölcsöskosár tartalmán, meg egy hosszú női sálon. Nem akart megállni. A potrohos rendőr izzadva rohant utána.

- Álljon meg!

- Ne szórakozzon velem, fiam, lekésem az előadásomat!

- Miért nem a zebrán jött át az úton? Miért toronyiránt?

- Mert úgy rövidebb!

A rendőr nagyot nézett.

- Mióta rövidebb magának átlósan, mint egyenesen?

- Amióta A négyzet plusz B négyzet egyenlő C négyzettel!

———

Fejezzem ki magam még érthetőbben?

Nyugdíj előtt álló ismerősömre rájár a rúd. Panaszkodik is, de nem úgy, mint honfitársaink többsége - azaz terjengősen és unalmasan - hanem csípősen és szentenciózusan.

Fejtegetései a hétköznapi lét körül forognak:

“-Édes mindegy, egy közül választunk-e egyet, vagy kilenc közül; ha utána úgyse törődik velünk!”

“-A legkomiszabb rendszer is csupa szépet mond magáról; semmi más nem számít, csak az: lehet-e benne becsületes munkával boldogulni.”

“-Csak az a  jó rendszer, amelyik téged hagy élni, a rossz meg az, amelyik a külföldet támogatja.”

Nemrég a következők történtek vele:

Öt év óta először a hajnali vonattal felment a fővárosba. A Keletiben meglepődve tapasztalta, hogy sárga mellényes palik sorfala torlaszolja el az utat. Többen voltak, mint az utasok. Talán bombariadó van, és ezek a tűzszerészek? Nem, a jegyeket ellenőrizték.

Ismerősöm a fejét csóválta. Ilyet még nem látott.

———-

A munkahelyén két héten belül háromszor ellenőrizték mindenféle felülről szalasztott öltönyös tótumfaktumok; mindhárom inspekció tökéletesen értelmetlen volt, célja is csak annyi, hogy ürügyet kerestek a bírságolásra, meg hogy pénzt vehessenek ki ismerősöm és munkahelye zsebéből.

Ismerősöm hosszan elemezte az ellenőrök női felmenőinek erkölcseit…

———-

Másnap rájött, hogy korábban stabilnak tűnő kölcsönrészlete három év alatt közel háromszorosára puffadt.

——-

Néhány percig maga elé meredt, aztán rezignáltan megjegyezte:

“-Ez már a demokrácia, vagy lesz még rosszabb is?”

NAPVILÁG

Mindenki lélegzet-visszafojtva várta, kire esik a Bölcsek választása. Amikor híre ment, hogy ülésüket a Geotermikus Közösség központi épületében tartják, a roppant teret teljesen ellepték az emberek, és a siklójáratok továbbra is ontották magukból az érdeklődőket. A húszezer éve vén palota sosem látott ekkora tömeget…

Tamenex. Ezrek visszhangozták a nevet. Ő lesz, aki elsőnek láthatja meg az emberiség ősi birtokait.

Ahol a hatalmas égitest sugározza meleg fényét, és ahol a felszínen talán újra növények nőnek.

Huszonötezer év.

Ennyi idő alatt meg kellett tisztulnia.

A mérsékelt égöv egy hajdan - az emlékek tanúsága szerint - csodaszép vidékét jelölték ki.

A kapunyitó csapatok éjt nappallá téve dolgoztak. Úgy kellett kaput nyitniuk, hogy az esetleg ott tartózkodó élőlények ne sérüljenek meg.
Három nap múlva Tamenex, a Felderítő elindult huszonötezer láb mélységből - egyenesen a szédítő magasságba.

Mindenki szorongva várta a híreket. Követni fogja-e a Felderítőt az emberiség? Alkalmas-e az emberi életre a felszín?

————

2. sz. Jelentés

Tárgy:

Folytatólagos beszámoló Kardos József rendőr dandártábornok úr számára a városi Inter-Spar áruházban 200. október .-én történt rendkívüli eseményről.

Tábornok úr!

Ahogy az 1. sz. jelentésemben írtam, komoly anyagi kár nem esett. Az eset az élelmiszerosztály kellős közepén esett, és a polcok egyszerűen arrébb csúsztak. A szakértők egyelőre nem találtak magyarázatot.

(Valamiféle élelem-elosztó helyen lehetek! Lakják a felszínt! Emberek!  Tömérdek ember! Furcsák és csúnyák, de emberek!)

A behatoló egyén körülbelül százhetvenöt centiméter magas, vékony testalkatú, betegesen fehér bőrű férfi. Semmiféle, a személyazonosságának  megállapítására alkalmas okiratot nem találtunk nála.

(Ezek az emberek félnek tőlem. Érzem a félelmet. Meg kell nyugtatnom őket. Idegesnek és könnyen befolyásolhatónak tűnnek. Meglehetősen alacsony kultúrájú faj.)

Egyfolytában beszél, de eddig nem sikerült azonosítani a nyelvet. 

(Segítséget kérek! Kérem meggyorsítani a vademberek nyelvének megfejtését! Súlyos nyelvi nehézségeim vannak!)

Nem, tábornok úr, egyáltalán nem UFO:  ember. Nem földönkívüli. Ezt a tényt az orvosi vizsgálat is alátámasztja

(Valamiféle gázzal hajtott gépjárműben ülök. Semmi köze a siklókhoz; eléggé primitív szerkezet. A hulladékot vastag csövön okádja az áldott levegőbe. Odalent lehetetlen volna használni.

Vajon most hová megyünk?

Jól tettem, hogy hagytam összekötni a kezemet?

————-

Interpelláció a belügyminiszterhez:

(Részlet)

Egy ország akarja tudni, melyik  elmegyógyintézetben rejtegeti a kormány a föld alól érkezett ismeretlent, és miért.

(Részlet a miniszteri válaszból)

Az ellenzék ismét tanújelét adta rosszindulatának és dilettantizmusának, amikor ostoba pletykák valóságalapját akarja számon kérni a kormánytól.

Mi az országot vezetjük, nem érünk erre rá, képviselő úr!

Talán forduljon egy jósnőhöz!

Vagy egy pszichológushoz!

(Derültség a kormányoldalról.)

Vámbéry Ármin volt az ugor-török háború egyik nagy vesztese. Lényegében élete végéig nem tudta elfogadni a magyar nyelv finnugor származtatását. A mostanában ismét sokat emlegetett Tarih-i Üngürüsz tőle került a Magyar Tudományos Akadémia birtokába.
Vámbéry Árminról már életében is anekdoták tucatjai születtek. Hogy Iszfahánban a kán fogadásán Rasid effendi néven jelent meg, és mindenkivel képes volt elhitetni, hogy tudós muzulmán.Hogy a bokharai emír gyanakodott rá, kikérdeztette, de nem tudta rábizonyítani, hogy gyaur.

—————-

Valamikor az 1870-es években Abdul Hamid szultán meghívta Vámbéryt és Fraknói Vilmos püspököt,a neves történészt. Díszes szalonkocsit küldött Budapestre, hogy a két híres tudóst Isztambulba vigye.

Vámbéry és Fraknói ki is élvezték a remek jármű minden kényelmét - egészen az Ottomán Birodalom határáig. Ott azonban lekapcsolták a mozdonyt, a szultáni címerrel ékes, elegáns szalonkocsit pedig egy mellékvágányra tolták.

A két magyar azt hitte, az ottomán birodalom helyi illetékesei valamiféle különleges fogadást készítettek a számukra. De amikor a fogadtatásnak semmilyen előkészületét nem tapasztalták, órák óta vesztegeltek, és senki feléjük sem nézett, gyanút fogtak.

Miután többször próbáltak kapcsolatba lépni a helyi illetékesekkel, végül estefelé megjelent a szalonkocsiban a török állomásfőnök. Tagbaszakadt férfiú volt díszes uniformisban, fezzel a fején.

Tiszteli és becsüli a két effendit, őszintén óhajtja, hogy továbbmehessenek, de a szabály az szabály, a pasa meg pasa, és ő szegény egyszerű állomásfőnök igazán nem tehet semmit.

A török nyelven folyékonyan beszélő Vámbéry  megpróbálta türelmesen elmagyarázni a kegyelmesúr-külsejű török vasutas-kiskirálynak, hogy ők mindketten a fényességes szultán vendégei, aki már türelmetlenül várja őket Isztambulban.

A fej enyhén megrezzen az állomásfőnöki koponyán, és ádáz vigyor terült el alatta.

Nagyon sajnálja, szánja-bánja, de meg van kötve a keze.

Fraknói Vilmos döbbenten nézett a törökre.

Vámbéry Ármin azonban higgadtan felállt, mosolyogva közelebb lépett, és - hatalmas pofont kevert le az állomásfőnöknek.

A török hanyatt vágódott, a fez elgurult.

Az állomásfőnök idegesen felemelte a fezt, de már hajlongott.

- Kérem, bocsássanak meg, effendik! Nem tudtam! Tévedés! Félreértés! Természetesen azonnal indulhatnak! Bocsássanak meg!

Hajlongva kihátrált, kiáltott valamit, mire tüstént hozták a mozdonyt, és a szerelvény három perc múlva elhagyta az állomást.

- Hogy’ merte megütni ezt a pojácát? - kérdezte Fraknói.

Vámbéry néhány pillanatig gondolkodott a válaszon.

- Jól ismerem a keleti észjárást. - felelte aztán. - Tudnia kell, féltem megütni. De még jobban féltem attól, ha nem pofozom meg. 

Egy alkalommal barbár követség érkezett Konstantinápolyba. Már nem emlékszem, melyik néphez tartozott, valahonnan a végeláthatatlan keleti síkságokról érkezett, ahol a szelek a Duna partjáról egészen a soknapi járóföldre messze keleten sötétlő félelmetes hegyekig űzik a porfelhőt.

A barbár - a saját nyelvén tán Sólyom lehetett a neve - rezzenéstelen arccal lovagolt Bizánc utcáin, mögötte válogatott katonái csúcsos sisakban, vértben, kopjával, szablyával, íjjal, pajzzsal és harci pányvával felszerelve.

A császárnak szüksége volt Sólyom barbár népének segítségére. Bizáncnak üresen tátongott a hadikincstára; kevés volt a katonája, sok az ellensége. Kitüntető kegyességgel fogadta hát a császár a barbárt, elhalmozta vendégszeretetének minden elképzelhető jelével, mert nagyon szerette volna, ha Sólyom népének harcedzett lovasserege megsegíti “római légiók” nevet viselő, de eme nevezethez rég méltatlanná vált hadait a muszlim hódítók ellenében.

(A “Bizánci Birodalom” elnevezés viktoriánus történészek agyszüleménye. Az állam hivatalos neve “Római Birodalom” volt; mindvégig, amíg el nem foglalták az iszlám harcosai.)
A császár parancsára megmutogatták Sólyomnak az impozáns fővárost. Kalauzai nem felejtették el hangsúlyozni a falak vastagságát, ecsetelni a város-erőd bevehetetlen voltát. Egyikük elmondta Sólyomnak, hogy a roppant város voltaképpen még mindig nincs teljesen benépesítve, a falak bezárta terület jó része még mindig üres. Kérésére el is vitte oda a barbárt, hadd lássa a jókora pusztaságot, meg a konyhakertnek használt földterület nagyságát. Nehogy valaha is eszébe jusson a barbárnak, hogy Konstantinápoly kiéheztetésével próbálkozzon…

Sólyom figyelt, mindent elraktározott a fejében,  és közben egy arcizma se rándult. Látta a roppant falakat, az arannyal borított paloták hivalkodó gazdagságát, a császári pompát - és az utcákon vegetáló szegényemberek szánalmas tömegét. Mindent jól megjegyzett.

A császár nem volt jó diplomata. Azt képzelte, a birodalmi főváros látnivalói gyermekes alázatra hangolták a sztyeppek kopár vidékiségéből érkezett barbárt. Azt hitte, Sólyom áradozni fog, gyermekes örömmel csodálkozik a fényes látnivalókon. Nagyon bosszantotta hát, hogy a barbárnak szavát se hallani. Az egyik díszvacsora végén nem állta meg, hogy ne tegyen célzást:

-  Bizonyára attól a sok csodától némultál meg, amit nálunk láttál, Sólyom! - nagyot kortyolt az aranykupából, és óvatlanul hozzátette: - Mégiscsak más ez, mint a ti szegényes jurtáitok a szélfútta pusztán! Nálunk van az igazi gazdagság.

Sólyom letette kezéből a telt kupát, és farkasszemet nézett őfelségével.

- Nem hiszem, császár. -  felelte ridegen. - Alattvalóid tömege az utcán hál, pedig lenne hely a városban, hogy lakhelyet építs nekik, ha törődnél a népeddel. Azok az emberek koszosak, büdösek, tetvesek és csaknem mezítelenek. Sokan az éhhalál szélén állnak. A mi szegényes jurtáinkban senki sincs, akinek ne volna tisztességes fekhelye és betévő falatja. A leghitványabb szolgák is jobban élnek, mint a te fényes fővárosod lakói, felség

————–

Fejezzem ki magam még érthetőbben?