Itt a vén muskétás beszél

NEGYVENKILENCEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Nagy nehezen felkönyökölt, lerázta a port a hajáról. A sisakja nem volt a fején, nyilván valahol az ösvényen maradt. Talán egy másik világbn. Erich és Bundy Cassidy hanyatt feküdtek, éppen levették a csuklójukról a bilincset. Ed Philips mozdulatlanul feküdt Karen mellett. Egyikükön sem volt sisak. A nő aggódva simította meg az instruktor arcát. Philips erre lassan kinyitotta a szemét. Karen megkönnyebbülten sóhajtott, felnézett – és kővé dermedt ijedtében…

 

Puskacső meredt rá. Durva és ronda fekete puskacső nagy, brutális csőszájfékkel. Nem elegáns lézerfegyver vagy sugárvető csöve, hanem amolyan régimódi, békebeli gépfegyveré. Hét-hatvankettes kaliberű gépfegyver… szabvány méret. Kitől is hallotta ezt a kifejezést?

- Felállni! – reccsent egy kíméletlen hang.

A következő pilanatban hatalmas, sötét bőrű tenyér nyúlt érte, és talpra rántotta. A három férfit is felhúzták a földről az ismeretlenek.

Hatalmas fekete lóarcba nézett.

- Egy spiné! – mondta a sötét ábrázat tagbaszakadt tulajdonosa.

- Meg három rabszolgavadász a Monsterland-ről! – dörögte egy másik basszus.

- Megbilincselni őket! – zengett egy újabb férfihang.

Karen – miközben durván hátracsavarták a karjait – végigmérte az idegeneket. A hórihorgas és rettentő izmos fekete kolosszusok mindannyian sötétszürke egyenruhát viseltek, zsebeik, kézelőjük, ruháik minden dísze fekete volt. A parancsnokuk azonban rózsaszínnel szegett sötétlila uniformisban parádézott, a szabása azonban teljesen azonos volt a beosztottai által hordott öltözékkel. Derékszíj, fegyveröv, antantszíj, dióhéj alakú rohamsisak, pisztolyok, puskák, bajonettek. Mint a katonásdit játszó óvodások.

A tekintetük azonban goromba volt és ijesztő. Volt valami a szemük villanásában…

 

Karen megremegett, minden védelmi mechanizmusa azonnal bekapcsolt.  Most nem babra megy a játék, a helyzet még annál is sokkal veszedelmesebb, mint amilyennek tűnik. Ezek a férfiak hidegvérű gyilkosok, annyit sem ér számukra az emberélet, mint egy üres töltényhüvely.

Karen igyekezett leplezni a borzongását. Figyelmeztetni kellene a társait.

- Hol vagyunk? – kérdezte Erich, miközben éppen kattant a bilincs hátul a csuklóin.

Karen a legszívesebben rászólt volna. Most nem érdekes, hol vagyunk, ne azzal törődjetek!

A következő pillanatban Erich akkora pofont kapott, hogy a szája szélén kiserkent a vér. Bundy Cassidy – akinek még szabad volt a keze -, erre hatalmas balhoroggal földre küldte a sötétbőrű katonát.

- Gazemberek! – az övéhez kapott, talán a fegyverét kereste.

A lila egyenruhás parancsnok jókora pisztolyt húzott elő, és flegma kegyetlenséggel homlokon lőtte Bundy Cassidyt. Ed fájdalmasan felszisszent, Erich halálsápadtan meredt maga elé. Bundy Cassidy többé nem mozdult.

- Indulás! – akkorát löktek Karenen, hogy a nő csaknem előrezuhant. Mögötte tompa, brutális zaj hallatszott, majd egy fájdalomkiáltás. Talán Ed Philips.

- Egyik se merje kinyitni a száját!

Elhanyagolt gyalogúton baktattak, a fegyveresek körülvették őket. Karen mukkanni sem mert. Csak egyszer tudott finoman hátranézni. Mögötte Erichet terelték, leghátul pedig Ed Philipset.

Karen arcán csendesen peregtek a könnyek. Bundy Cassidy! A kedves jó Bundy Cassidy! Aki egész úton óvta, védelmezte, segítette, az aranyos, jó humorú és végtelenül türelmes Bundy Cassidy…

Bundy Cassidy! Mostantól temetetlen holttest ki tudja, hol…

A menet megtorpant. Karen csendesen sírt, fel sem nézett.

- Felszállni!

Magas építésű, zárt platós teherautó állt előttük. Karen nehezen kínlódott felfelé a meredek lépcsőn, végigtámolygott a koszos platón, és lerogyott a belső részen, a vezetőfülke mögött álló durva, faragott padra. Erich a baljára, Ed Philips a jobbjára telepedett.

Megtermett, sötét bőrű katona mászott fel utánuk hosszú csövű gépfegyverrel.

- Nem beszél! – és rájuk szegezte a fegyvert.

Az ajtó becsapódott, az autó elindult. Karen fásultan üldögélt, a férfiak sem mertek megszólalni. Igen hepehupás úton haladhattak, a kocsi rettenetesen rázott.

Karen lehunyta a szemét. Rájött, sejtelme sincs, hogy milyen irányban haladnak. De már kint sem tudta, melyik irányban lehet az ösvény. Koncentrált, igyekezett magához térni. Életben kell maradnia, és a két férfit is meg kell védelmeznie. Egyelőre ez a legfontosabb. Ki tudja, hová került, kik ejtették fogságba, milyen sors vár rájuk. Nagyon vigyázniuk kell, mert ezek a barmok egy illanat alatt legyilkolhatják őket.

Mint szegény Bundy Cassidyt…

Karen elszunnyadt.  Megbilincselt karjai görcsbe rándultak, erre újra és újra felijedt. Az utazás másfél-két óra hosszat tartott.

 

Kopár udvaron szálltak ki, a hátteret négy-öt méter magas, helyenként rogyadozó kőkerítés alkotta. Karen szállt le elsőnek, és indult volna abba az irányba, amerre lökdösték, amikor felnézett, és földbe gyökerezett a lába.

Hórihorgas bitó meredezett előtte, talán négy-ötméternyire, középkorú férfi himbálódzott rajta. A cipője orra is magasabban volt, mint Karen feje. A nő döbbenten fedezte fel a többi akasztófát¸ bitók hosszú sora meredezett két széles sorban, és mindegyiken egy-egy kivégzett ember. Karen iszonyodva nézte.

A halottak között akadtak ugyan eltérő bőrszínűek is, de a legtöbbjük bizony fehér ember volt.

Karen látta, ahogy Ed Philips észreveszi a kivégzetteket, és ahogy meghűl benne a vér.

Nyolc-tíz újabb katona tódult elébük.

- Mozgás! Befelé!

A következő percben már elhanyagolt, sivár, pókhálós folyosón jártak. Két hosszú folyosó találkozásánál megálltak, az őrség eltávolította a foglyok bilincseit. Utána mindhármukat egy hosszúkás cellába lódtották.

Félhomály volt, fényt mindössze három apró ablak adott, igen magasan, a mennyezet közelében.

Ketten tartózkodtak a cellában. Egyikük, egy elcsigázott arcú öregember az újonnan érkezők elé jött, a másik a legtávolabbi sarokban hevert mozdulatlanul. Talán nem is él, gondolta Karen.

Az öregember szemügyre vette őket.

- Monsterland-ről?

- Ránk van írva? – kérdezett vissza kelletlenül Erich.

- Igen, - mondta az öreg. – meg az is, hogy rossz linket választottatok.

Egyikük sem felelt. Rossz linket? Mi az, hogy rossz linket?

A sarokban heverő másik fogoly megmozdult, lassan felállt, és közelebb sétált.

Karan megdermedt.

Boyar volt.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.

 

NEGYVENHETEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Adler ezredes türelmetlenül csóválta a fejét.

- Száz szónak is egy a vége! Azt akarjuk, hogy önök eltűnjenek a bolygónkról. A körzetparancsnok tábornok úr helyt adott Thores őrmester kérésének, és nem rendelte el az önök csoportjának a teljes megsemmisítését. – itt Thores őrmester büszkén kihúzta magát, és Schellenbergre mosolygott. – Életben maradhatnak. Ennek azonban az a feltétele, hogy önök azonnali hatállyal induljanak el visszafelé az ösvényen, és egyhuzamban tegyenek meg legalább tizenöt-húsz kilométert. Ha ezen a távolságon belül bárhol öt percnél hosszabb időre megállnak, vagy visszafordulnak; figyelmeztetés nélkül, azonnal tüzet nyitunk. Ha bármilyen mérőműszeres kísérletet tesznek a égbolt alapján a bolygónk helyzetének meghatározására, akkor is. Ha az ösvényt jobbra vagy balra harminc méternél messzebb elhagyják, akkor is. Figyelmeztetem önöket: elegendő tűzerővel rendelkezünk hozzá, hogy a csapatukat megsemmisítjük. Kötelességemnek tartom azt is elmondani, hogy – ha már egyszer tüzet nyitunk – nem hagyunk túlélőt.

Karen megborzongott. Helmut Schellenberg sápdt arccal hallgatott, Erich összeszorította a szája szélét. Ed Philips a szőke nő karját szorongatta. Csupán Bundy Cassidy tűnt tökéletesen egykedvűnek.

- Induljanak azonnal! – recsegte az ezredes. – Induljanak, és haladjanak megállás nélkül tizenöt-húsz kilométert. Ott táborozzanak le, és várják meg a következő földvihart, amely az ösvény azon szakaszával együtt áthelyezi innen önöket egy másik égitestre.

- De hová? – kérdezte Schellenberg.

Az ezredes vállat vont.

- Az a legkevésbé érdekes. Valahová. Igyekezzenek együtt maradni, ha jót akarnak. A lényeg: itt nem maradhatnak. Induljanak! Legyenek hálásak a körzetparancsnok tábornok úr végtelen emberségéért. Végeztem!

Intett a társainak, szinte egyöntetű mozdulattal rántották mind az arcuk elé különös sisakrostélyaikat, és minden további szó nélkül elmasíroztak. Egyedül Thorez őrmester mosolygott még az expedíció tagjaira, mintha még búcsút is intett volna. De ő sem szólalt meg többé, hanem a többiekkel együtt távozott.

Helmut Schellenberg határozatlanul ácsorgott, Erich egyelőre nem merte megzavarni. Karen és Ed Philips összenéztek. Karen Helmut mellé lépett, és a férfi vállára tette a kezét.

- Indulnunk kell! – mondta Philips. – Ezek valóban képesek tüzet nyitni ránk.

Karen egyszerűen megfordította Schellenberget, és elindultak vissza az expedícióhoz.

A többiek nagy izgalommal várták őket. Némileg csalódást keltett Schellenberg makacs szótlansága, de Bundy és Erich körbejárták az embereket, és néhány szóval elmagyarázták nekik a helyzetet.

Pillanatok alatt elindultak az ösvényen visszafelé. Meglepő lendülettel haladtak, bár szó alig esett. Karen szinte gyönyörködött az elszánt tekintetekben. Ezek az emberek élni akarnak, és az mindig jót jelent. A legkevésbé Helmut tetszett neki; a fiatal Schellenberg lehajtott fővel, csüggedt arcvonásokkal haladt csaknem a sor legvégén, és senkivel sem volt hajlandó beszédbe elegyedni.

Ed Karen mellé húzódott a menetben.

- Csak akkor történik meg az ismeretlen jelenség, ha jár valaki az ösvényen. – morfondírozott félhangon.

- Mert így van kitalálva. – felelte nagyon komolyan, de szinte suttogva a nő. – A szökevények egy része azért jött erre az ösvényre, mert valamit tudott a jelenségről.

Ed elhűlve nézett rá.

- Tudod, azt gondolom, - folytatta Karen. – hogy a hírhedt monsterlandi jelenségek zöme ehhez kapcsolódik. Azon a bolygón egyáltalán nincsenek szörnyek. Semmi baj az ottani állatvilággal. Innen származnak a groteszk szörnyek.

A férfi percekig gondolkodott.

- Akkor a szökevények nagyon ostobák volta, Karen. – mondta aztán. – Sejtelmük sem lehetett arról, hogy hová kerülnek.

Karen a fejét ingatta.

- Nem hiszem. Szerintem a jelenség valamilyen módon irányítható. A szökevélnyek egy része, nem a dzsungelba szökött, hanem hazautazott.

Ed hilips még mindig ezen gondolkodott, amikor jó másfél óra múlva Erich megállította a menetet. Már alkonyodott.

- Letáborozunk. Senki sem vonulhat félre. Elvileg legalább két óránk van a földviharig.

Karen és ed egymás mellé telepedtek.

Vajon hová taszítja majd őket a következő földvihar?

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.

NEGYVENHATODIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Az egész testet takaró fekete öltözéket viselő idegenek láthatóan valamennyien férfiak voltak, és mindegyik tagbaszakadt. Láthatóan a legkisebb is nagyobb darab volt, mint Bundy Cassidy.

Keményen, harciasan mozogtak. Helmut Schellenberg összerezzent a láttukra.

- Nyugalom! – súgta neki Ed Philips. – Ha harcolni akarnának, már tűz alatt lennénk. Talán már nem is élnénk! Nyugalom!

Erich, Helmuth habozást látva határozottan előrelépett.

- Én vagyok a vezető! – és kezét nyújtotta az ismeretlenek felé.

A középen érkező idegen – helyzetéből láthatóan ő volt a vezetőjük - erre gépies mozdulattal a sisakjához nyúlt, és valamit hátrataszított, mire előbukkant az arca. Az idegenek sisakja a középkori lovagokéhoz hasonlóan rostélyos szerkezetű volt, sorra hátratolták.

Az ismeretlenek vezetője, vagy inkább parancsnoka – elfogadta Erich kézfogását. Ötven év körüli, szúrós tekintetű férfi volt.

- Joachim Adler ezredes! – mondta pattogó hangon.

Erich is bemutatkozott.

- Szóval te vagy a vezető?

Az egyik ismeretlen közbevágott:

- Nem! Rendes körülmények között te lennél a vezető, Erich, de most itt van veletek a fiatalabbik Schellenberg is! – a parancsnokára nézett, és szabályszerűen jelentett neki:

- Ezredes úr, pontosan úgy van, ahogy az előbb mondtam. Illetve jelentettem. – rövid szünetet tartott. - Jelentem, ezek mindannyian a Monsterland-ról valók. Ez a férfi itt – mutatott Helmutra. – Az egyik híres ottani földbirtokos, Schellenberg fia. Schellenbergék mind közül a legemberségesebb ültetvényesek a Monsterlandon.

- Már meséltél róluk, őrmester! A többi kicsoda?

- Schellenbergék fegyveresei, nyilván szökött rabszolga nyomán indultak el, ezredes úr. Ők maguk is rabszolgák voltak. Ez itt Erich, ez meg itt Bundy. Ezt a férfit – Ed Philipsre mutatott. – és a nőt nem ismerem.

Karen jól megnézte magának a fickót. Tömzsi és mozgékony sárga bőrű férfi volt, húszas éveinek vége felé járhatott.

- Tehát rabszolgavadászok vagytok? – kérdezte Adler ezredes.

- Helmut Schellenberg. – lépett elő Helmut, és kezet nyújtott. – Ti kik vagytok?

- Mondtam már: Joachim Adler ezredes!

- Miféle hadsereg ezredese?

- Itt mi kérdezünk, Helmut Schellenberg. Magyarázza el neki, őrmester!

- Értettem, ezredes úr! – mondta a fickó, és Helmuthoz fordult. – Mark Thores őrmester vagyok! Valaha rabszolga Monsterlandban. A Volterra-ültetvényen.

Helmut bólintott, és láthatóan megkönnyebbült. Egy szökött rabszolga, aki megtalálta a számítását. Nincs miért félnie tőle, hiszen soha egyetlen rabszolgával szemben sem követett el embertelenséget.

- Mi tudjuk, kik vagytok, Helmut Schellenberg, de nektek semmi közötök hozzá, hogy mi kik vagyunk.

A többi ismeretlen súlyosan bólintott.

- El kell indulnotok visszafelé az ösvényen! – mondta parancsoló hangon Adler ezredes. – Ez itt magánterület. Az egész bolygó. Nem maradhattok itt!

- Magánterület? – suttogta Karen szinte csak maga elé.

Ed meghallotta.

- Hallottam már pletykákat magánbolygókról. – súgta vissza Ed. – Ezek szerint léteznek.

- Ki a tulajdonos? – kérdezte Erich, mire Adler szúrósan végigmérte.

- Mi gondod vele? Rátok annyi tartozik, hogy nem maradhattok itt. Meg kell várnotok a következő ugrást.

- A következő ugrást? – kérdezte Karen.

Adler a nőre nézett, mire az egyik eddig néma ismeretlen mondott valamit az ezredesnek, amit Helmut és társai nem hallottak.

- Persze, - nézett az expedíció tagjaira Adler. – hiszen nektek fogalmatok sincs róla, miképp is működik ez a dolog. Őrnagy úr!

- Parancs! – lépett elő a megszólított.

- Kérem, röviden magyarázza meg ezeknek a civileknek!

- Igenis, ezredes úr. – az őrnagy borostás arcú, marcona tekintetű ember volt. – Uraim és hölgyem! Ez az ösvény a térnek igen különösen viselkedő része. Nem tudjuk, miféle jelenség tette azzá. Az ösvény egy nagyjából hatvan kilométeres szakasza egyetlen térhez sem tartozik, mégis a része lehet csaknem mindegyiknek. Körülbelül hatóránként helyeződik át máshová, de csak akkor, ha valaki használja. Ha senki sem közlekedik rajta, nem is történik semmi különös.

Ed elképedt.

- Ha senki sem közlekedik rajta…?

- Úgy van! Csak akkor történnek különleges dolgok, ha emberek mozognak az ösvényen.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.

 

NEGYVENÖTÖDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Erich azonnal megállította a menetet.

- Milyen irányban halad?

- Keresztben vágott át az ösvényen nagyjából észak-déli irányban.

- Valami munkagép?

- Elég méretes. A lánctalp méretéből és nyomából a jármű össztömegét negyven-ötventonnányira becsüljük.

Erich füttyentett.

- Azannya! Az valóban jókora! Esetleg szállított valamit?

- Nem hinném. – felelte higgadtan Bundy. – öt méternél nem volt hosszabb, és nem húzott semmiféle vontatmányt. Egy roppant nehéz, ismeretlen rendeltetésű lánctalpas.

Ed Philips arca elkomorodott.

- Harci jármű volt. – mondta mély meggyőződéssel.

Csend támadt.

- Sok helyen gyártanak kerekes vagy lánctalpas harci járműveket, - fejtegette Ed. – bár még sohasem hallottam ehhez hasonló méretű monstrumról. Valószínűleg nagy erejű lézer vagy másféle fegyver van ráépítve. Esetleg ágyú. Attól nagyon súlyos lehet.

Percek múlva ott álltak a jármű nyomai mellett. Karen elszörnyedt. A lánctalp brutális méreteiből ítélve jókora jármű düböröghetett át az ösvényen. A bozótot szinte letarolta, néhány kisebb fát meg egyszerűen kidöntött.

Schellenberg félrevonta Edet.

- Mit tegyünk?

- Óvatosan induljunk előre.

- Helyezzük üzembe az impulzusfegyvert?

- Használtátok már valaha?

- Csak gyakorlatoztunk vele. Szimulált körülmények között. Működik.

Ed Philips elgondolkodott. Saknem egy perc telt el.

- Úgy gondolom: még ne. – felelte aztán az állítólagos mezőgazdasági instruktor. – Sok légierőnél folytatnak kutatásokat arra nézve, hogyan lehet időben észlelni az impulzusfegyvert. Elképzelhető, hogy vannak már erre szolgáló eszközök. Ez mindenképpen az idegek harca, és a levegőből nem könnyű bennünket észrevenni.

- Rendben van, kikapcsolva hagyjuk.

- Meddig tart üzembe helyezni?

- Négy-öt másodperc.

- Legyen készenlétben.

Szinte lopakodva indultak el az úton. Erich az egyik Huskyt látótávolságra előreküldte, és erősen lelassította a menetet. A kézi radarokat bekapcsolták, és igyekeztek éberen figyelni.

Az erdő neszei, gondolta Karen. Ha volnának neszek. Talán könnyebb lenne…

Legalább egy kilométert haladtak. Újabb nyomokat nem találtak, és a radarok sem jeleztek semmit. Egyszer tartottak rövid pihenőt. Erich, Ed, sőt még Karen is igyekeztek viccelődéssel, mosollyal elűzni a feszültséget, de a hangulat egyre nyomottabbá vált.

Amikor újra elindultak, az emberek gondolataikba mélyedve hallgatagon, komoran baktattak egymás mögött.

Erich és Helmut Schellenberg szinte egyszerre torpantak meg.

- A radar! Elsötétült a képernyő!

Többen ijedten kapkodtak a kézi eszközökhöz. Egyetlen radar sem működött.

- Miféle üzemzavar ez?

Ed próbált higgadt maradni, de az ő kézi radarja is elsötétült, és ettől csaknem pánikba esett.

Karen elkapta Erich vállát.

- Működik valami egyáltalán?

- Nem. – döbbent rá a férfi. – Szerintem vissza kellene vonulnunk, uram!

Már nem volt rá idő. A hangszóró brutális erővel reccsent rájuk a bozót sűrűjéből:

- Ne mozduljanak! Maradjanak, ahol vannak! Ne mozduljanak! Maradjanak, ahol vannak!

Néhányan a fegyverükhöz kaptak, de Erich leintette őket.

- Ne! Senkinek se jusson eszébe fegyvert használni!

- Kik ezek uram?

- Azonnal megtudjuk!

Nem kellett sokáig várni.

- Ne nyúljanak a fegyvereikhez! A legkisebb provokációra tüzet nyitunk!

Senki sem mozdult.

-Figyelem, tárgyalni akarunk! Öt személyt küldjenek előre ötvenméternyire az ösvényen fegyvertelenül! A tárgyalás alatt a többiek maradjanak, ahol vannak. Ha nem mozdulnak a helyükről, fegyverszünet van, ha bárki bármilyen irányba elindul: háború. Minden provokációra figyelmeztetés nélkül tüzet nyitunk!

Ed lassú mozdulatokkal lerakta a fegyverét, és Schellenbergre nézett.

- Menjünk, Helmut!

Erich ráruházta valakire a parancsnokságot, és melléjük lépett. Jött Bundy Cassidy is. Karen is csatlakozott, ő lett az ötödik.

Elindultak az ösvényen előre. Nagyjából ötven lépés után megálltak. Néhány pillanat múlva balról megzörrent a bozót, és öt ismeretlen lépett az ösvényre sisakban, fekete harci öltözékben.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.

NEGYVENNEGYEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Elindultak tehát az ösvényen újra, és megint kelet felé. Az erdő körülöttük teljesen ugyanolyan volt, mint eddig, de a hőmérséklet melegebb voltak, az illatok fűszeresebbek és idegenebbek, a napfény szikrázóbb, az árnyékok élesebbek. A lombkoronák közül időnként elő-elővillanó ég valami olyan őrülten kék volt, amilyennek még soha sehol nem látták.

- Ez a hely szép és barátságos, de nem nekünk. – motyogta Bundy Cassidy.

A többiek közül néhányan helyeslően bólogattak rá.

A Huskykat Erich előreküldte, és a menet egyre lendületesebben haladt az ösvényen. Az idegi fáradtsághoz egyelőre nem társult fizikai kimerültség, az emberek szerettek volna minél gyorsabban végére járni a helyzetnek – esetleg hazakerülni.

A következő órában nyolc-tíz kilométert is megtehettek, a nap egyre erőteljesebben tűzött át a lombok sátorán. Dél körül Helmut megállította a menetet, az emberek letáboroztak és ebédeltek.

- Mennyi élelmünk maradt még, Erich?

- Két-három napra elegendő, uram. Kevesebben vagyunk, de az összes élelem nálunk. Egy részét a helikopternél akartam hagyatni, de megfeledkeztem rla, és magunkal hoztuk.

Helmut Schellenberg nagyot sóhajtott. Jobban állnak, mint remélte.

Ed és Karen egy fa tövében ülve csendesen diskuráltak. Philipset idegesítette a haladás tempója. Az ebéd végeztével oda is lépett a fiatal Schellenberghez:

- Lassabban kellene haladnunk, és nagyobb elővigyázattal. Egy Husky menjen jó négy-ötszáz méterrel előre, és állítsd passzív keresési üzemmódra.

Helmut türelmetlenül rántott egyet a vállán.

- Elegem van a különös dolgokból, Ed. Szeretnék a végére járni ennek a disznóságnak, de minél hamarabb!

- Így nem fogsz, Helmut! Csak veszélybe sodorsz bennünket!

- Miféle veszélybe?

- Ne feledkezz meg róla, valaki levágta annak a nyomorultnak a végtagjait. Attól tartok, az ösvény sokkal forgalmasabb annál, mint amilyennek eddig tűnt.

Helmut Schellenberg összerázkódott.

- Rendben van! Erich!

- Uram?

- Lassítanunk kell a meneten!

- Már éppen javasolni akartam, uram!

 

Karen valahogyan készített néhány csésze erős kávét, és megkínálta vele Ed Philipset. A férfi hálásan kortyolgatta.

- Köszönöm! – kedvtelve nézegette a nőt. – Tudod, Karen, nagyon jó, hogy itt vagy. Hogy velem vagy. Köszönöm a kávét, és minden mást is. Legszívesebben megcsókolnálak! – és szégyenlősen arrébb lépett.

Karen döbbenten bámult rá. Hát ezt meg hogy’ kell értelmezni?

 

Az egyik Husky passzív keresési üzemmódraállítva előregurult ötszáz méterre, a másik valamivel a menet előtt haladt.

Egyhangúan sorjáztak előttük a fák, ugyanaz a halott erdő, az állatok és madarak nélküli fasivatag, mint eddig. Karen számára egyre sivárabbnak tűnt.

Először kora délután állt meg a menet.

- Jelzés a Huskytól, uram! – jelentkezett az elöl haladó felderítő. – Radarkapcsolat!

Helmut és Erich egyszerre torpantak meg.

- Miféle radarkapcsolat?

- A Husky szerint bemérték, uram!

- Ki mérte be?

Ostoba kérdés volt, Helmut nem is várt rá választ.

- Megállni!

- Uram! – hangott a felderítő hangja sokkal idegesebben. – A Husky szerint célba vették!

- Azonnal kikapcsolni minden berendezését! Minden radarzavarót üzembe helyezni azonnal!

Elkéstek, és ezt még Karen is sejtette. Ki tudja honnan; egyszerűen biztos volt benne. Gondolkodott, miből fakad ez az érzés, de nem okoskodott ki semmit. Talán Schellenberg hangjából; Helmut maga sem bízott benne, hogy megmentheti a kis felderítő robotot.

- Elnémult, uram!

- A többit azonnal visszavonni ide! Radarzavarás!

Helmut öles léptekkel indult volna előre, de Erich elszántan elébe állt.

- Nem, uram! Majd én Bundyval! Ti gyertek csak utánam! – és előrelódult.

A többi Husky begurult a menet közepére, ahol a Jack Stamp – a radarzavaró berendezés kezelője – által létrehozott radarvédelmi ernyő alá került.

- Meddig tudod ezt fenntartani? – kérdezte a hallgatag, aggodalmas képű férfitől Karen.

- Legfeljebb néhány óráig.

A helyzet nem volt túl rózsás. Sietve loholtak előre, még Ed Philips sem tiltakozott az újabb sietség ellen.

Öt perc alatt odaértek.

A kis Huskyból csak egy összezúzott fémtömeg maradt. Mintha valami titáni ököl csapott volna le rá. Agyonverve, kilapítva lapult a fű között.

- Mi tehette ezt vele?

- Nem tudom, uram. Azt sem, mivel lőttek rá, és azt sem, honnan. Szerintem a levegőből.

Karen arca elkomorodott. Szinte ösztönösen lépett be az egyik fakorona fedezékébe.

Helmut félrehívta Ed Philipset.

- Valamit tudnod kell. A Schellenberg család rendelkezik két példánnyal a Fulcanelli-féle impulzusfegyverből. Tudom, hogy illegális, de most el kellett mondanom.

Ed Philips szeme felragyogott.

- Itt van?

- Csak az egyik. Apám ragaszkodott hozzá, hogy elhozzam, mert azt a birkát a levegőből vágták vagy harapták ketté. Itt van velünk, három tartalék akkumulátor is van hozzá. Hozzájárulsz, hogy beüzemeljem?

- Természetesen. Örülök neki.

Helmut parancsokat osztogatott, mire három férfi nekiállt kicsomagolni, és összeszerelni valamit.

Bundy Cassidy három emberével előrement, mint mondta, egy kicsit körülszaglászni.

- Mi a csuda az a Fulcanelli-féle impulzusfegyver? – kérdezte Karen.

Ed elvigyorodott.

- A birtoklásáért legalább tíz év börtön jár, mégis sokaknak van. A világegyetem talán legkeresettebb árucikke. Feltalálója egy bizonyos Fulcanelli, akiről senki sem tudja, kicsoda, DNS-e, ujjlenyomata vagy arcképe egyetlen nyilvántartásban sem szerepel. A fegyvert hivatalosan senki sem gyártja.

- Annyira illegális?

- Még annál is illegálisabb. Nyilván több titkos gyarmaton is gyártják, de a műszaki leírását hivatalosan mégsem ismeri senki. Van néhány kormány is, ami nagyon szeretné birtokolni.

- Mire való?

- Megvéd a légicsapás ellen. Amikor tucatjával kezdtek kialakulni az illegális gyarmatok, a hatóságok – előbb a földi, majd mindenféle egyéb hatóságok – időnként durva eszközökkel próbálták meghódítani öket. A telepesek sehol sem adták meg magukat egykönnyen, és keményen védekeztek. Hamar megtapasztalták, hogy a legfélelmetesebb dolog a világon: a légierő. Az elől nem lehet elbújni, ellene nem lehet védekezni.

- És a Fulcanelli-féle impulzusfegyver…

- Hatékonyan véd a légicsapás ellen. Fulcanelli – ha ugyan ez az igazi neve – létrehozott egy pokoli szerkezetet. Ez lézer és egyéb impulzusok sokmilliónyi tömegét bocsátja a levegőbe. Ezek nem tesznek különbséget, a Fulcanelli nem ismer barátot és ellenséget. Minden harci gépen felrobbantja az ott tárolt bombákat, rakétákat és egyéb lövedékeket. Ha ötszáz harci gép akar légicsapást végrehajtani, hát mind az ötszáznak annyi. Nagy rakás kiégett ócskavasként zuhannak le mind.

Közben visszatért Bundy Cassidy és három embere. Karen és Ed abbahagyták a beszélgetést.

- Nyomot találtunk. – jelentette Bundy. – Elég nyugtalanító nyomot.

- Mi az?

- Hatalmas lánctalpas jármű. Legfeljebb egy órája járhatott előttünk.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.

 

 

NEGYVENHARMADIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Ijesztő robaj támadt, mint túlvilági harangos kísérteties mormolása, mélyen kongó és döndülő, vészjósló és lelket dermesztő. A vadul hullámzó moraj forrása megállapíthatatlan volt; éppúgy jöhetett alulról, ahogy fölülről. A hang brutális volt és lehengerlő, kacagó pánik kapaszkodott az üstökébe. Ilyen lehet a semmi jeges magányának hangja, vagy így jajdulhat fel a szél a világ utolsó pillanatában.

A hang elszakította őket egymástól. Még a saját kétségbeesett kiáltozásaikat sem hallották tőle, nemhogy a többiekét. Ki-ki arra mozdult, amerre a lába vitte, kirohantak volna a világból is. De rengett a föld, és egyik sem tudott talpon maradni, másodpercekig sem. Ezért maradtak együtt.

Megnyílt a föld az ösvény peremétől jobbra, iszonyú hosszan és félelmetesen. Gurgulázó robajjal száguldott, mint befagyott tó jegén a rianás. Fájdalmában a talaj is üvöltött, és dobálta magát, akár a megbokrosodott paripa.

Némelyik ember megpróbált talpra vergődni, de újra és újra elzuhant. Egyedül Erichnek sikerült lábra állni, ő görcsösen kapaszkodott az egyik vékony fa törzsébe.

Egymást követték a földlökések. Karen a hasán fekve lapult, mindkét karját kinyújtotta, kezeit a talajba vájva próbált valami támasztékot találni a testének. Bundy Cassidy laposkúszásban haladt el mellette, aztán átkarolta alul az egyik fa törzsét.

Néhányan még mindig azzal kísérleteztek, hogy felálljanak. Az egyik férfinak sikerült, de aztán tüstént el is veszítette az egyensúlyát, és a repedés felé csúszott. Halálfélelmében ordított, de a robaj elnyelte a hangját. Próbált megállni, de az egyik lába már lefelé csúszott a szakadé peremén, és rémületében két kézzel kapkodott.

Erich hirtelen elengedte a kis fát, a társa után kapott, és lerántotta a fa tövébe. Már mindenki a földre lapulva igyekezett túlélni ezt a földi poklot.

Koromsötét lett egyik pillanatról a másikra. A robaj még hallatszott, de lassan távolodott. Egy perc múlva már tompa és baljós távoli úgássá gyengült.

Karen még mindig arccal a földön hevert, meg sem mozdult. Beszédfoszlányok lopakodtak felé a sötétben. Valaki nagyot sóhajtott.

Egy kéz nyúlt felé.

- Karen. – hallotta Ed hangját. – Karen, te vagy az?

- Igen. – felelte a szőke nő.

Ed Philips erre megszorította a kezét. Karen a pánik határán volt.

- Mi volt ez, Ed?

- Csak sejtéseim vannak, Karen.

Mert mindenki más csendben maradt, ők sem beszéltek többet. Még percekig tartott a sötétség és a csend. A moraj már régen elhalt a távolban, de még mindig teljes sötétség volt. Karen behunyta a szemét.

Aztán hirtelen világos lett. Pokoli napfényáradat zúdult rájuk minden átmenet nélkül.

- Hé! – nyögte Bundy Cassidy. – Talpra mindenki! Hasunkra süt a nap.

Különös volt érezni a történtek után, hogy a talaj újra szilárd és biztonságos. A többség fel sem akart volna kelni, de Erich és Helmut parancsaira végül kelletlenül felemelkedtek.

- Gyerünk! – vezényelte Helmut meglehetősen idegesen. – Azonnal visszamegyünk a helikopterhez! Mindenki találja meg a helyét!

Erich tiltakozni próbált, de Schellenberg egy szúrós pillantással elhallgattatta.

- Vissza a helikopterhez! Gyerünk!

- Kétlem, hogy… - kezdte volna Ed is, de Helmut pillantásától ő is csendben maradt.

Megindultak jobbra, hogy megkeressék a helyet, ahonnan jöttek.

- Ez a bozót nem volt itt az előbb! – mondta valaki.

Helmut Schellenberg arca megrándult. Karen elkapta a tekintetét. Tudta. Karen is tudta. Minden hiába. Sokkal melegebb van, mint az előbb, a napfény egészen más, és szokatlanul párás a levegő. Ez nem a Masterland, de nem is az a hely, ahol a helikoptert hagyták…

Az elöl haladók is sejtettek valamit, mert ugyancsak meszaporázták a lépteiket. Néhány perc alatt visszaértek. Oda, ahol a tisztásnak kellett volna lennie.

Nem volt tisztás. Nem volt helikopter. Nem voltak a társaik. Semmi sem volt, amit otthagytak.

Haelmut Schellenberg idegei pattanásig feszültek, hisztérikusan ordítozni kezdett. Az expedíció tagjai fásultan nézték. Erich félrevonta, és néhány szóval igyekezett megnyugtatni. Ed Philips addig Karen társaságában az erdő szélén csendben várakozott.

- Mit tegyünk? – kérdezte Helmut, amikor megpillantotta Philipset.

- Vissza kell térnünk az ösvényre. Ennek a térnek az az egyetlen állandó pontja. Ha valaha vissza akarunk jutni, sohasem hagyhatjuk el.

- Úgy érted, az ösvényen kívül minden átkerült valahová?

- Nem, Helmut. Mi kerültünk át, az ösvénnyel együtt. A térmanipulátor a jelek szerint valahogy úgy működik, mint egy hatalmas forgószínpad. Ennek a térnek más és más pontja érintkezik különféle terekkel, egyetlen állandó eleme az ösvény.

- Értem. – mondta Erich. – Akár valami régimódi forgótáras fegyver. Mindig másik rekesz csúszik a csőhöz.

Ed elvigyorodott.

- Valahogy így. Mi azonban nem tudjuk, hány lövetű ez a forgópisztoly. Lehet több millió is. Talán előbb-utóbb visszakerülünk Monsterlandra, de az is lehet, hogy soha. De halvány esélyünk is csak akkor van, ha az ösvényen maradunk.

Visszeterelték az expedíciót az ösvényre.

- Mostantól tilos elhagyni! – adta ki a parancsot Erich. – Se jobbra, se balra. Pisilni sem. Itt megyünk, itt eszünk, itt alszunk. A maradék két Huskyt is behozzuk, innen fognak jelezni.

Lassan elindultak az ösvényen kelet felé.

- Valaminek lennie kell a végén. – suttogta Karen.

- Igen. – felelte Philips. – Valami vár ott ránk. De mi?

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.

NEGYVENKETTEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

 

Hajnalban köd volt és dermesztő hideg. Karen előbb megdöbbent, de gyorsan feltatálta magát; szemrebbenés nélkül elkunyerálta a pilóta egyik tartalék bélelt magassági kezeslábasát, dzsekijét, és jó melegen felöltözött. Ez sokkal kényelmesebb és praktikusabb volt a hőszigetelő öltözéknél. A sisak most jobb szolgálatot tett, mint tegnap.

A környező fákat dér borította. Az expedíció tagjainak zöme már felkelt, nyilván a rettenetes hideg ébresztette őket. Mindenki felöltözött, aki tehette felhúzta a felszereléshez tartozó kesztyűt is.

Karen már éppen ébreszteni akarta Ed Philiset, amikor a férfi kidugta a fejét.

-          Miért van ilyen szörnyű hideg?

Senki sem felelt, és Ed nem is várt választ. Bundy Cassidy egy-egy pohár meleg kávét nyújtott át Karenek is, eki is, amit mindketten hálásan fogadtak. Erich a táborbontást irányította, Helmut Schellenberg érkezett, ugyancsak kávéspohárral a kezében.

-          Mi ez a hideg?

-          Ez a terület jelenleg már nem a Masterland-en van. – felelte Philips. – Az ottani nyárból hirtelen valami másik világ késő őszébe vagy telébe csöppentünk.

Helmut bólintott, és odakiáltott Erichnek:

-          A Huskyk bírni fogják a hideget?

-          Az előbb vizsgáltam meg őket. Ez még bőven belül van a hőtűrő képességeiken.

Schellenberg kissé megnyugodott, Erich pedig a szűkös készletből reggelit osztatott a csapat tagjainak. Utána szendviccsel és teáspohárral a kezében a helikopter mellé lépett. Foltokban oszladozott a köd.

-          A géppel mi lesz? – kérdezte Ed.

-          Őrséget rendelek mellé. Hat embert. Négyen bent, ketten kint. A rádiók és az expedíciós telefonok működnek.

Philips bólintott. Körülnézett, és elégedetten konstatálta, hogy a köd csaknem teljesen szétoszlott.

-          Elindulunk a halál ösvényén? - kérdezte Karen.

Erich tekintete erre azonnal elfelhősödött.

-          Csak hozzávetőlegesen tudjuk, merre van a halál ösvénye. – felelte kissé motyogva. – Sem külső kapcsolataink, sem hivatkozási pontjaink nincsenek. Nem számítottunk rá, hogy a földön kell navigálnunk, egyetlen helikopterünk marad, és ahhoz sem lesz üzemanyagunk. Az útvonal amúgysem ellenőrzött, nincs kellőképpen meghatározva, definiálva. A halál ösvénye elnevezés a mindenki által ismert mendemondából származik. Masterland-en mindenki tudta, merre található, de soha senki sem vette a fáradságot, hogy pontosabban meghatározza. Hogy fel is derítse, arra meg végképp nem. A masterlandi objektumokhoz viszonyítva mindenki könnyen meghatározta a helyét. A masterlandi objektumokat mindenki ismerte, a halál ösvényét meg jószerével senki. Most azonban már nincsenek masterlandi objektumok, viszont itt vagyunk a halál ösvényének közvetlen közelében.

-          Értem. – nyögte Helmut. – Mit tehetünk?

-          A megérzésünkre hagyatkozunk. Körülbelül négyszáz méterre ide vezet egy kitaposott ösvény nagyjából nyugat-keleti irányban. Mivel nem tudunk róla, hogy errefelé még egy hasonló létezne, nagy valószínűséggel az a halál ösvénye. Ezt azonban nem tudjuk a levegőből ellenőrizni. Javaslom: tekintsük úgy, hogy nincs másik ösvény, és induljunk rajta el.

-          Mit kockáztatunk?

-          Mindent. Hogy ez esetleg egy másik út, és a semmibe vezet. A halál ösvénye ugyanaz az út, amelyen eddig jöttünk. Úgy gondolom, a négyszáz méterre kanyargó ösvény azzal megegyezik. Számításaim szerint, ha innen visszatérünk rá, nagyjából hat-hétszáz méterrel leszünk keletebbre annál, ahol elhagytuk.

-          Induljunk minél hamarabb!

Közben teljesen kivilágosodott a köd feloszlott. Talán még valamicskét melegedett is az idő. A tisztáson már-már felcsillant valami, ami napsütésnek volt nevezhető. Bágyadt, erőtlen, meleget nem adó télies napsütésnek, de mégis napsütésnek.

Tíz perc múlva elindult a karaván. A helikopter őrzésére hátrahagyott emberek némileg elszontyolodva vették tudomásul, hogy nem tarthatnak a többiekkel. A pilóta viszont önként maradt a gépe mellett, ezt valahol el is várták tőle.

Karennek hirtelen rossz előérzete támadt. Kilépett a sorból, és megszólította Erichet:

-          Jó ötlet itthagyni a gépeket és az embereket?

-          Nem tudunk jobbat. A gépnek alig van üzemanyaga.

-          És az emberek?

-          Vigyáznak a gépre és pihennek.  Rádió- és telefonkapcsolatban maradunk.

-          Jobb lenne, ha velünk jönnének!

-          És a helikopter?

-          Mi baj érheti?

Helmut vetett véget a vitának.

-          Mi indulunk, ők meg itt maradnak. Amúgy is vissza kell jönnünk majd a helikopterhez előbb vagy utóbb. – mondta nagy nyomatékkal.

-          Nem hinném, hogy jó ötlet volna tovább forgácsolni az expedíciót.

-          Azt én sem hiszem. – szólalt meg Karen támogatására Philips.

Helmut türelmetlen mozdulatot tett:

-          Miért akadékoskodtok? A helikopter ugyanabban a nyavalyás köztes térben van, amelyben mi is. Nem veszíthetjük el.

Karen fejében valami villant. Hát persze!

-          Tudjuk, hogy voltaképpen mekkora is ez a köztes tér? Miért vagyunk biztosak benne, hogy minden pontja mindig ugyanabban a térben található? Meg ugyanabban a téridőben?

Ed csodálkozva bámult Karenre.  

Helmut azonban elengedte a füle mellett a szőke nő megjegyzését.

-          Indulás!

A fürge Huskyk bevették magukat a fák közé, nyomukban újra elindult a menet. A ritkás erdőben elég hepehupás volt a talaj, kisebb-nagyobb gödrök, gyökérgöcsörtök tarkították. A csapat eléggé rendetlenül szétszakadozott. Szerencsére a robotok semmiféle életjelet nem jeleztek. Gond anélkül is volt elég: némelyik szállítórobot nehezen boldogult a rossz talajjal. Vezetőik káromkodtak, akadt, aki kézi vezérlésre kapcsolta a felügyelete alatt álló eszköz távirányítóját.

-          Miért van itt megint ilyen köd?

Bizony, köd volt, és meglepetésszerűen ereszkedett a fák közé. Többen is káromkodtak miatta, mert nem tudták, mi van a lábuk előtt.

Az egyik szállítórobot nagy csattanással kenődött fel egy fatörzsre, vezetője ocsmányul káromkodott. Erich valahonnan előkerült, odaparancsolt két-három embert, leemelték a robotot a fatörzsről, az egyik technikus lámpafénynél megvizsgálta a szerkezetet.

-          Különösebb baj nincs! Lesz rajta egy kis horpadás, és lepattogzott némi festék.

Erich megkönnyebbülten bólintott.

-          Sokkal óvatosabbnak kell lenned! – mondta a robot irányítójának.

-          De hát nem látok az orromig sem! – szabadkozott a fiatalember.

Az ám…

A köd mindegyre sűrűsödött. Karen a levegőbe szimatolt, és mintha valami nagyon furcsa szagot érzett volna. Mi ez? Talán fémes szag? Nem merte volna ezt mondani, mindenesetre nagyon különös. Erdőnek, ködnek, ősznek, télnek nem ilyen az illata. A szag semmire sem hasonlított; éppen csak idegen volt itt. Felettébb idegen.

Ez a köd sem normális. A semmiből jön. A hajnali köd természetes volt, hozzátartozott a tájhoz és az időjáráshoz. De aztán felszállt, az idő kiderült, és semmi jele sem volt annak, hogy ismételten köd képződne…

Honnan van ez? Volt a ködben valami súlyos, valami érthetetlen, valami különös, valami félelmetes…

Valószínűleg Helmut Schellenberg is ezt gondolhatta, mert a kézi kommunikátoron telefonált a helikopternél maradt embereinek.

-          Megvagytok, Raymond?

-          Igen, uram!

-          Mit szóltok ehhez a ködhöz?

-          Ködhöz, uram? Miféle ködhöz? Nincs itt semmiféle köd! Süt a Nap – vagy ördög tudja, hogy hívják a nagy sárga égitestet ennek a világnak ez egén!

Helmut Schellenberg megrettent.

-          Erich! – kiáltotta. – Erich! Azonnal álljatok meg! Mindenki álljon meg! – üvöltött, ahogy csak a torkán kifért. – Azonnal álljon meg mindenki!

A ködből kibontakoztak körülötte az első arcok. Bundy Cassidy. Valamelyik robot vezetője, és az egyik idősebb dzsungeljáró. Karen és Ed. Aztán végre Erich.

 

-          Végre itt vagy, Erich! – nyögte megkönnyebbülten Schellenberg. – Vissza kell mennünk a helikopterhez!

Ekkor mozdult meg alatta a föld…

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.

 

NEGYVENEDIK RÉSZ

 

Íródott Nyuzga javaslatára

 

Ed Karen vállára tette a kezét.

 

-         Mondott még az időről mást is?

-         Az időről nem. De az utolsó szavai sem voltak akármilyenek: Ezt mondta: Ez itt a senki földje. De leginkább semmi földje. Tűnjetek el, ha jót akartok.

A semmi földje. – mondta lassan Erich, és elgondolkodva nézett ki az ablakon. – Nézzetek szét. Ez itt valóban a semmi földje. Ez a sajátos erdő, ahol nincsenek madarak. A földi erdőségeket idéző rengeteg, ahol véletlenül sem bukkan fel soha egyetlen olyan állat sem, amely beletartozna; mindig csak olyan, aminek semmi keresnivalója sincsen benne.

Helmut egyre Ed Philipset nézte, de az instruktor nem figyelt fel rá, szórakozottan bámult az oldalsó ablakon kifelé, láthatóan Erich szavain tűnődve. Közben szórakozottan dobolt a sisakján, amit a bal hóna alatt tartott.

Helmut egyszerűen elkapta Ed karját, és maga felé fordította a férfit.

-         Arra várunk, hogy elmondd, amit tudsz!

 

Ed Philips olyan képet vágott, mint aki álmából ébred.

-         Bocsáss meg! – dadogta.

-         Ideje elmondanod, amit tudsz! – nógatta az ifjabbik Schellenberg.

Erich nyomatékosan bólintott, Karen pedig felkészült rá, hogy jegyzetelnie kell.

-         Mit tudtok a tér elméletéről? – nézett körbe Ed Philips.

-         Nem sokat. – dörmögte Erich, és ez a „nem sokat” egészen pontosan azt jelentette: semmit.

-         Én ugyanannyit. – tette hozzá Helmut.

-         Karen?

-         Velem sem jártál jobban, - mosolygott a szőke nő. – sőt talán én vagyok a legrosszabb. Nem értem, amit tudok.

Erich elnevette magát.

-         Én meg ha tudnám, se érteném! Sőt még azt sem értem, amit tudok, vagy tudnom kellene. Még azt se tudom igazából, mi az a téridő, vagyis: mi az Isten csudája köze van egymáshoz az időnek meg a térnek.

-         A téridő, - kezdte magyarázatát Ed Philips. – a téridő a fizikában voltaképpen egy matematikai modell, ami egy sokaságban egyesíti a teret és az időt. – elakadt. Hirtelen maga sem tudta, hogyna kellene folytatnia.

-         Jól elmagyaráztad! – dörmögte Helmut.

Erich kimutatott az ablakon. Az expedíció tagjai fásultan hevertek a földön, már egy szót se szóltak, egyszerű beletörődés, vagy önfeladó rezignáció látszott az arcokon. Talán ketten álltak még, de ők sem festettek jobban.

-         Gyorsan dűlőre kellene jutnunk! – mondta Erich. – Az emberek egyrészt magyarázatot várnak, másrészt vezetést. Addig vagyunk képesek irányítani őket, amíg megoldható feladatokat tudunk adni.

-         Rendben. – dörmögte Ed, de csak Karenre nézett.

A szőke nő nagyot sóhajtott.

- Jól van, - kezdte. – pedig el akartam kerülni, hogy éppen én mondjam el ezeket a dolgokat. Tehát: A téridő általában egy négydimenziós koordinátarendszer, három tér- és egy idődimenzióval; a rendszer pontjai egy-egy eseménynek felelnek meg.

- Idáig még nekem is világos. – jegyezte meg Helmut.

Karen barátságosan rámosolygott és folytatta:

A relativitáselmélet előtti fizika a téridő geometriáját euklideszinek, a tér- és idődimenziókat egymástól és a bennük elhelyezkedő testektől függetlennek tekintette. A filozófia időnként csak a teret tekintette valóságosnak, az időről az volt a véleménye, hogy az nem önálló entitás, hanem egészen egyszerűen az események egymás utániságának csalóka képzete.  Más filozófiák, vallási és mitológiai rendszerek éppen ellenkezőleg; az időt adott kiindulópontból adott végpontig terjedő véges és determinált folyamatnak tekintették. A teret és az időt nem jutott eszükbe összekapcsolni. Tudomásunk szerint valahogy így gondolkodtak az emberek az időről egészen a XX. századig.

Mély lélegzetet vett.

-         Mindebben elsőnek Albert Einstein elméletei hoztak változást. A speciális relativitáselmélet szerint a téridő az úgynevezett Minkowski-geometriával írható le, és a benne egymáshoz képest mozgó megfigyelők mást-mást érzékelnek térnek és időnek; a pontos összefüggést az úgynevezett Lorentz-transzformáció adja meg. – feltette a kezét. – ezeknek a fogalmaknak a magyarázatát ne kérjétek számon tőlem.

Mindhárom férfi elmosolyodott.

-         Einstein másik elmélete, - folytatta a nő. - az általános relativitáselmélet szerint pedig az anyag meggörbíti maga körül a téridőt, ami – most még egy számomra ismeretlen fogalmat említek: Riemann-geometriával jellemezhető. Az utána keletkezett  kozmológiai elképzelések, mint például a húrelmélet, pedig négynél több dimenziót feltételeznek. Egészen pontosan tizenegyet. – széttárta a karját. – Képtelen vagyok felfogni ezeket a dimenziókat, én csak egyszeű szőke nő vagyok!

Felnevettek. Ed Philips most olyat tett, amit még eddig soha: megsimította Karen fejét. A nő csaknem meghatódott tőle.

Helmut udvarias bólintásal köszönte meg Karen magyarázatát, aztán türelmetlen pillantást vetett Ed Philipsre.

-         Te következel!

Philips tudta, hogy nem halogathatja tovább.

-         Ahhoz a mondathoz kapcsolódnék, hogy az anyag meggörbíti maga körül a téridőt. Előbb azonban bevezetésképpen mondanom kell néhány dolgot.

-         Gyorsan és röviden! – hörrent rá Erich.

Ed Philips válaszul megvakarta a füle tövét.

-         Az emberi tudás egyik meghatározó eleme a helyváltoztatás képessége. – folytatta megfontoltan. – A modern űrhajtóművek feltatálásával ez a képesség megsokszorozódott. Jelenleg a világmindenségben gyakorlatilag bárhonnan bárhová el lehet jutni. Az űrutazás a politikának és a gazdaságnak teljesen új dimenziókat nyitott. A hagyományos vezetési modellek számára az emberiség helyzete áttekinthetetlenné vált.

Egy pillanatra megállt, a szemét dörzsölte.

Karen most nagyon mélyen megértette a férfit. Érezte, hogy Ed Philips egész idő alatt azon morfondírozik magában, mennyit árulhat el abból, amit ő maga tud. Hogy ez a tudás miben áll, a nő sem sejtette. Csak azt fogta fel, hogy Ed közel áll ahhoz a pillanathoz, amikor kénytelen lesz levetni magáról a mezőgazdasági instruktor idejétmúlttá vált szerepét.

Helmut szeme nagyot villant, Karen meglepetten nézett rá. Mit tud? A következő pillanatban még sokkal nagyobb megértéssel tekintett Edre.

-         Szóval! – a férfi nagyot nyelt, láthatóan elszánta magát. – Bizonyos hírek kezdtek terjengeni a világű kölönböző térségeiben arról, hogy a Földön elkészült a működő térmanipulátor. Egy olyan szerkezet, amely képes arra, hogy a tér bizonyos pontjait úgy hajlítsa meg és görbítse el, hogy a meggörbített és elhajlított pontok egybeessenek. Valahogy úgy, mint a gyerek, amikor papírt hajtogat.

-         Ezt nehéz felfogni. – vágta rá Erich miközben nyugtalanul figyelte az ablakon keresztül a többieket.

-         Folytasd, Ed! – nógatta könyörtelenül Helmut.

Karen látta, hogy Ed szája kiszáradt, ezért a saját kulacsát nyújtotta neki. A férfi kedves mosollyal köszönte meg.

-         Egy szó mint száz: olyan hírek terjedtek el, hogy a földiek a térmanipulátor segítségével titkos bázisokat építenek a világmindenség félreeső pontjain, és igyekeznek felderíteni az illegális gyarmatokat. Így mindenféle védekezés kilátástalanná válik, hiszen a térmanipulátor segítségével akármelyik védelmi vonal megkerülhető. – köhintett. – De nemcsak egyféle híresztelés van ezzel kapcsolatban. Egy másik hírcsoport szerint a Földnek ehhez semmi köze a térmanipulátorhoz; valaki más használja teljesen tisztázatlan célokra.

Újra köhintett egyet, és végigjáratta tekintetét a társaságon. Helmut Schellenberg nem bírta tovább a feszültséget.

-         Ed Philips! Tudós vagy, esetleg ügynök?

-         Na jó! – terítette ki (részben) a kártyáit Ed. – Nem vagyok elég jelentős személy ahhoz, hogy belepillanthassak a dossziéba.

-         Miféle dossziéba?

-         Egy elektronikus adatbankba, amely a térmanipulátorról szól. Egy bizonyos helyen mindent összegyűjtöttek, amit tudni lehet róla.

-         Sokat tudnak?

-         Sejtelmem sincs. de minden jel arra mutat, senki sem tudja elképzelni, hogy is néz ki a gyakorlatban egy térmanipulátor.

Erich a homlokához kapott.

-         Hogy milyen a térmanipulátor, nem tudom, de ez a terület gyanús. Ez az erdő nem része az itteni térnek, de talán más térnek sem. Az a földvihar, vagy mi a nyavalya, amit láttunk, nem volt normális időjárási jelenség. Én nem tudom, milyen térben vagyunk, melyik bolygón, a világmindenség mely részén. Ez a furcsa erdőrészlet talán itt is létezik, otthon is, és még ki tudja, hány helyen.

-         A tér? – nézett rá Ed. – A tér még hagyján.

-         Hanem?

-         Az idő. Sejtelmünk sincs, milyen időben vagyunk!

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.

HARMINCKILENCEDIK RÉSZ

 

Íródott Nyuzga javaslatára

 

A három férfi döbbenten nézett a szőke nőre.

 

-         Ez azt jelenti, hogy… - nyögte Helmut.

-         Ki kell egészítenem az adatot, - folytatta eltökélten Karen. – a fennmaradó huszonhét százalékhoz ugyanis csupa gyerek, súlyos beteg, vagy idős ember tartozik. – amikro Ed finom bólintását meglátta a nő elszántan folytatta: - Ez egészen pontosan azt jelenti, hogy az ide sorolható rabszolgák közül aki cselekvőképes, negyedéven belül mind megszökik.

 

Megrökönyödve bámultak a nőre.

 

-         Tudunk valamit róla, miféle rabszolgák tartoznak ebbe a körbe? – Ed Philips láthatóan nem törődött már a titoktartással. Azt sem tudják, hol vannak, mit tehetnek; össze kell fogniuk.

-         Talán valamiféle pszichológiai vizsgálat alapján szúrták ki őket? – találgatott Helmut Schellenberg.

 

Válaszképpen Erich gúnyosan a főnökére mosolygott, Ed Philips meg türelmetlenül ciccentett egyet a nyelvével.

-         Te is tudod, hogy a rabszolgákon általában semmiféle pszichológiai vizsgálatot nem végeznek! Egyszerűen eladják őket és kész.

-         Jó, elhiszem, de valamilyen szempontok szerint kiválasztják ezeket az embereket. Minket, a masterlandi gazdákat nem tájékoztatnak róla, de valakinek erről tudnia kell. Lehet valamit sejteni róla, ki, hol, milyen hivatalban különböztette meg őket? – nyíltan Karenre nézett.

 

A nő egy pillanatig habozott. Ed Philips beleegyező bólintására rávágta:

 

-         Erről semmit sem tudtam meg.

 

Néhány pillanatig hallgattak. Kint a helikopter körül az expedíció emberei már alig-alig váltottak egymással pár szót, mint őket figyelték, arra vártak, hogy ők jussanak valamilyen döntésre.

 

Mivel Philips hallgatott, Karen szólalt meg:

 

-         Összefoglalnám: - mondta, mire mindnyájan ránéztek. – Megtudtuk, hogy a rabszolgák egy közelebbről meghatározható csoportjához tartozó emberek kivétel nélkül mind megszöknek. Mivel rabszolgaként egymással mind nem találkozhattak, azt kell feltételeznünk, hogy a szökés oka a rabszolgaságba jutásukat megelőző időben keresendő. Valamilyen módon azonosítják egymást. Szerintem erre szolgál az a bizonyos kérdés, amit a nyomorult Marinelli nekem is feltett: Hogy mit kell tennie, Ames-nek és Montesininek.

 

Ed Philips váratlanul hátrahajolt, és két csattanós puszit nyomot Karen arcára. A nő úgy meglepődött, hogy a szava is elakadt.

 

-         Úgy van! Ez a magyarázat! Köszönöm, Karen! – még egy cuppanós.

 

Karen most éppen olyan kifejezéssel bámult a férfira, amilyennek az ostoba szőke nők mosolyát szokták tartani a nem túl jó megfigyelő képességgel rendelkező átlagemberek.

 

-         Igen, - helyeselt Erich. -  de akkor azt is fel kell tételeznünk, hogy ezek az emberek valamiféle csoporthoz tartoznak, és sokan vannak. Nem ismerhetik egymást mind, mert különben nem volna szükség felismerési rituáléra.

-         Úgy gondolom, - fűzte tovább Ed. – azt is tudjuk, hogyan hívják egymást ezek az emberek. Bujdosók.

 

Néhány pillanatig hallgattak.

 

-         Nem bujdosók! Átvertek bennünket! Ne áruljátok el Avalont! Ne áruljátok el! Idézte Erich. – Vajon mit jelent az Avalon kifejezés?

-         Avalon mesebeli helyszín a kelta mitológiában, - felelte Karen. – a boldogok országa; vagy valami olyasmi.

-         Szerintem itt is valami helyre utal. – töprengett hangosan Philips.

-         Rendben, - intett kissé türelmetlenül Helmut. – de még mindig nem tudjuk, hol vagyunk, és mit kellene tennünk.

-         Szerintem olvasd tovább, Karen!

-         Máris!

A nő újra a feljegyzéseibe mélyedt.

 

-         Olvasom! Ti kik vagytok? Onnan jöttetek? Az „onnan” kifejezést nagyon erős hangsúllyal mondta. Valamiféle helyszínre vonatkozhatott, amit ő ismert

-         Azok is ismerték, akiket várt, és akikkel találkozni szeretett volna.

-         Feltehetően igen. – hagyta helyben Philips. – Olvasd tovább!

-         Az ember itt szünetet tartott, nagyon rémülten nézett ránk. Utána még a következőket mondta: Nem. Ti nem azok vagytok. Ti rabszolgavadászok vagytok. Az „azok” szóra most is nagyon erős hangsúly került. Aztán megismételte: Rabszolgavadászok.

 

Hallgattak.

 

-         Mi a csudát lehet ebből kiokoskodni? – kérdezte fásultan Helmut. – A nyomorultnak a kezét és lábát levágták. Súlyos seblázban haldokolt. Talán már delíriumban is volt.

-         Érzékelt bennünket, Helmut. Nem beszélhetett nagyon félre, ha megállapította, hogy rabszolgavadászok vagyunk. Merthogy valóban azok is voltunk.

 

-         Ezután Helmut és Erich is mondtak valamit. – folytatta Karen. - A haldokló hosszan és merően nézett bennünket. Talán percek is eltelhettek, mire újra megszólalt. Akkor a következőket mondta: Tűnjetek el innen, ha kedves az életetek. Azok meghajlították a teret. Egyik pontját a másikhoz. Több pontot egymáshoz. Olyan, mint egy… mint egy… mint egy játékbuzogány. Játék térbuzogány. Aljas földiek játékszere. – ezeket mondta.

 

Mivel mindenki hallgatott, Karen tovább beszélt:

 

-         Engedelmetekkel összefoglalnám a mondanivalója legfontosabb részeit: - mély lélegzetet vett. A háromférfi szótlanul várta a folytatást. Ahogy kinézett az ablakon, úgy tűnt, mintha a többiek is tudnák, miről folyik a szó, mert némán figyeltek. – Tehát: Először: közölte, hogy veszélyben vagyunk. Tűnjünk el, ha kedves az életünk. A veszély nagyságát úgy ítélte meg, hogy az életünket kockáztatjuk a jelenlétünkkel.

-         A veszély nyilván nem légből kapott! – jegyezte meg Erich. – Valaki levágta ennek a nyomorultnak a végtagjait.

 

Ed Philips nagyot sóhajtott, Helmut sötéten meradt maga elé. Karen folytatta:

 

-         Másodszor: szerinte valakik, azon személyek, akiket éles hangsúllyal és csak azok néven említett, képesek nagyon különleges térmanipulációkra. Szerinte meghajlították a teret. Ez volt a mondanivalója legérdekesebb része. Ha megengeditek, megismételném.

 

Mindhárman szótlanul bólintottak, szinte egyszerre.

 

.- Azok meghajlították a teret. Egyik pontját a másikhoz. Több pontot egymáshoz. Olyan, mint egy… mint egy… mint egy játékbuzogány. Játék térbuzogány. Aljas földiek játékszere.

 

Helmut előredőlt.

 

-         Marhaság. Ennek semmi értelme. A szerencsétlen flótás a halálán volt, összevissza beszélt.

 

Erich valószínűleg igen ritkán mondott ellent a Schellenberg család valamelyik tagjának, most azonban megtette, méghozzá felettébb energikusan:

 

-         Ez nem összevissza beszéd! Valamit tudnia kellett, és az sokkal több, mint amit ebben a pillanatban mi tudunk!

-         Tudott, bizony! – helyeselt Ed.

 

Helmut válaszul végigmérte:

 

-         Te mit tudsz?

-         Elmondom, csak előbb Karen fejezze be a felolvasást.

-         Mondott még a nyomorult egyebet is?

-         Igen, mondott! – Karen elsimította a homlokába hulló szőke tincseket. – Eddig a térről beszélt, a végén pedig: az időről. A következőket mondta: Az idő… azzal vigyázzatok… az idővel vigyázzatok! Fogságban van. Az idő megszorult. Benne rekedt a buzogány fodraiban, mint résekben az esővíz. Az idő félelmetes…

 

Igen hatásos lehetett a hangsúlya, mert mind a három férfi sóbálvány módjára bámult rá.

 

-         Tehát, - ismételte Karen. – Az idő fogságban van. Az idő megszorult. Az idő félelmetes.

 

-         Mi a csudát akar ez jelenteni? – motyogta maga elé Erich.

 

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.

 

Íródott Nyuzga javaslatára

 

-         Nem a Masterland-en? Hát hol? – nyögte Helmut.

-         Sejtelmem sincs.

 

Ettől mindannyian elnémultak. Az égen komor esőfellegek közeledtek, fent a fakoronák magasságában különös köd képződött, és sejtelmes lassúsággal közelgett a szürkület.

Az expedíció többi tagja sejtette, hogy a helikopter fülkéjében komoly megbeszélés zajlik, mert szinte mindannyian a gép köré gyülekeztek. A legröbben a földre heveredtek, néhányan a helikopter oldalának támaszkodva megálltak.

Erich kinézett az ablakon.

-         Roger? – kérdezte valakitől.

-         Az erőteret vigyázza, uram!

-         Van vele valaki?

-         Hárman, uram!

-         Rendben! – Erich visszahúzta a nyakát, és az ablakot is feltekerte. Aztán – amennyire a kényelmetlen körülmények engedték – hátradőlt, és Ed Philipsre nézett.

Karen tökéletesen felkészült a megbeszélés rögzítésére.

-         Várom a magyarázatot! – dörmögte Helmut Schellenberg.

-         Úgy gondolom, - mondta lassan Philips. – hogy már nem a Masterland-en vagyunk, hanem egy másik bolygón. De hogy az Univerzumnak mely részén lehetünk, arra tippem sincsen.

Erich a fejét csóválta.

-         Úgy! – nyögte bosszús képpel Helmut. – Szóval egy idegen bolygón vagyunk, ráadásul a világegyetemnek valami ismeretlen részén. Megtennéd, hogy válaszolsz két kérdésemre?

Philips felelni akart, de Helmut leintette:

-         Előbb a kérdések! Tehát. Egy: mire alapozod ezt a …hm… finoman szólva is elég meglepő következtetést? Kettő: ha másik bolygón vagyunk, hogy a francos nyavalyába’ kerültünk ide?

Ed hirtelen megzavarodott. Hogy’ is kezdje, meglepetésére Erichtől segítséget kapott.

-         Ez más a napnál világosabb, Helmut. Ezzel az istenverte erdőrésszel együtt valami idegen helyre kerültünk. Ne kérdezd, hová. Azt se, hogyan, mert fogalmam sincs. Szerintem Mr. Philips sem tudja. Akkor történhetett, amikor megindult az a fura földhullámzás.

Helmut komoran bólintott.

-         Még valami! – fűzte hozzá Erich. – Azt hiszem, a Lindgren-folyamon túl eltűnt személyek egy részével pontosan az történhetett, ami most velünk.

-         Ezzel nem nyugtatsz meg.

-         Magamat se.

Szinte egyszerre néztek mindketten Ed Philipsre.

-         Átvetted a parancsnokságot, Ed! Halljuk, te mit tudsz!

-         Karen! – szólt hátra a megszólított. – El tudod-e pontosan ismételni, amit a haldokló mondott?

-         Természetesen! – felelte a szőke nő. – Azonnal visszaolvasom!

Olvasni kezdte:

 

„Ne higgyetek nekik! Ők nem azok!”

 

Szünetet tartott a felolvasásban:

 

-         Nagyon erős hangsúllyal mondta, hogy azok! Folytatom:

 

„Nem bujdosók! Átvertek bennünket! Ne áruljátok el Avalont! Ne áruljátok el!”

 

-         Ezt kiáltozta, amikor megérkeztünk. Nem világos, hogy kikről beszél. Kik azok, akik nem azok. Kikre voatkozik a többes szám. Ez nyilván magában foglalja a haldoklót, és még legalább egy személyt. A mi első magától értetődő következtetésünk az volt, hogy itt a mi az általunk keresett szökött rabszolgákra vonatkozott, illetve, hogy a végtagjait elvesztett haldokló ezek egyike volt.

-         Úgy van! – vágta á Ed Philips.

-         Ebben sem lehetünk biztosak. – felelte a nő.

-         Igen. – helyeselt Erich. – Egyikünk sm ismert a szökött rabszolgák közül senkit. Egyszerűen embereket kerestünk az erdőben, mrt azt feltételeztük, hogy rajtuk kívül másvalaki ot nem lehet.

-         Mégis kellett lennie itt valaki másnak, illetve valakiknek, - folytatta Helmut. – mert valakik valakiket átvertek.

-         Igen, - fűzte tovább a gondolatot Karen. – tehát két embercsoportról van szó. Az egyikhez tartozott a halott. Volt azonban egy másik embercsoport is, amely a halott szerint valamivel kapcsolatban becsapta őket. A kettő közül valamelyik lehetett a szökött rabszolgák csoportja. Vagy egyik sem.

-         Egyik sem? – kérdezte megütközve Helmut.

-         Semmi sem bizonyítja számunkra, hogy bármelyik is az volt. – nézett rá a nő.

-         Igaz. – helyeselt Ed.

 

Néhány pillanatig hallgattak.

 

-         Folytatnám. – mondta a nő.

-         Egy kicsit várj még! – simított végig a haján Helmut, és miközben a rakoncátlan tincseet megigazította, látszott, mennyire elgyötört az arca. – Több dolog is elhangzott, ami nekem furcsa. Vagy gyanús. Megismételnéd az utolsó mondatokat?

Hogyne! – vágta rá Karen, és újra felolvasta: - „Nem bujdosók! Átvertek bennünket! Ne áruljátok el Avalont! Ne áruljátok el!”

 

Egymásra néztek.

 

-         Na, - legyintett Erich. – ebből okodkodjon ki valaki valamit!

-         Ha visszamehetnénk a Smith-birtokra, - fejtegette Philips. – egyenként ki kellene hallgatnunk az összes ottani rabszolgát.

-         De mivel nem tudjuk, hol a fenében vagyunk, - legyintett a fiatal Schellenberg. – és azt se, visszajutunk-e valaha…

-         Azért valami hipotézist fel kell állítanunk, - vélte Ed, és Karen a főnöke arcát szemlélve már tudta, hogy Philips megpróbál valami rendet keresni a látszólag kusza eseményhalmaz mögött. - Mint mondtam, csak hipotézist. Induljunk ki a bujdosók kifejezésből. Azt gondolom: az említett két embercsoport közül az egyik már itt volt az erdőben, a másik pedig nemrég érkezett ide. Ezek közül csak az utóbbi lehetett a rabszolgák csoportja. A másik csoportról, amelyikről azt képzelték, hogy az erdőben tartózkodik, azt is feltételezték, hogy valamely bujdosók néven ismert emberhalmaz tagjai.

-         Nem lehet fordítva? – próbálkozott Helmut. – Esetleg a már itt lévő hitték, hogy…

 

Ed azonnal elsöpörte az ellenvetést:

 

-         Annak nincs értelme. – vágta rá rosszalló mosollyal. – Ha valaki az erdőben tartózkodik, akkor saját magát kell bujdosónak tartania, nem pedig azt a csapatot, amelyik a civilizációból érkezik.

-         Lehetetlen, hogy ebben az erdőrészben bárki is hosszabb ideig „bujdosott” volna! – vetette közbe mély meggyőződéssel Erich.

-         Az más kérdés. De az ide érkezők, azaz a szökött rabszolgák azt hitték…

-         És ha nem is ők voltak a szökött rabszolgák? Ha azok egyik csoporthoz sem tartoznak? Ha nem is jártak erre? – találgatott Helmut.

-         Valószínűtlen. Azt gondolom, az Occam borotvája elvét kell alkalmaznunk, és a lehető legegyszerűbb és leglogikusabb hipotézist kell felállítanunk, mert minél hamarabb cselekednünk is kell valamit.

-         Csak nehogy az a borotva a saját nyakunkat vágja el! – dünnyögte fáradt hangon Erich.

-         Menjünk tovább! – Ed Philips egészen belejött az elmélegyártásba. – Adva van tehát egy csapat szökött rabszolga. Valamilyen kapcsolatban állnak egy másik csoport emberrel, akiket bujdosók néven ismernek.

-         Ebből máris adódik néhány kérdés. – vette át a szót könnyedén Karen. – Például…

-         Karen, ha szabadna, inkább én! – nézett rá rosszallóan a „tulajdonosa”. – valóban nagyon érdekes kérdéseket vet fel a dolog. Kérlek, Karen, olvasd még egyszer!

 

„Nem bujdosók! Átvertek bennünket! Ne áruljátok el Avalont! Ne áruljátok el!”

 

Karen befejezte, és felnézett. Erich és Helmut feszülten figyelt.

 

-         A szökevények csapata a bujdosó kifejezést nem a szökés során ismerte meg, hanem már előtte tudniuk kellett egy „bujdosók” nevű csoportról.

-         Igen, ez logikus. – helyeselt Helmut.

-         Talán korábban is szöktek meg rabszolgák a Smith-birtokról? Esetleg őket ismerték bujdosó néven?

-         Nem hiszen, Ed. Minden szökésről tudunk. Smith-ék nem szívbajosak¸mindig azonnal segítséget kértek.

-         Biztos, hogy minden szökésről informáltak beneteket?

-         Biztosnak természetesen nem biztos.

-         És sem hiszen, hogy így lenne, – szólalt meg Erich. – mert nem valószínű, hogy az erdőben bárki huzamosabb ideig életben maradhatott volna.

-         Ezt mire alapozod? A szóbeszédre?

-         Nem. két komoly érvem is van. Először. Tapasztalati ellenvetésem: sokat jártam az erdőben, és rendszeresen láttam szörnyűségeket. Másodszor. Logikai ellenvetésem: végig dél felé a folyópart közelében többtucat olyan ültetvény található, amelyek tulajdonosai cudar, bitang módon bának a rabszolgáikkal. Mindenki tudja, hogy a rabszolgák között a hírek minden tiltás, szigor és elővigyázat ellenére meglehetősen gyorsan terjednek; még egyik birtokról a másikra is. Ha egyszer elterjedne, hogy az erdőben életben lehet maradni, két nap alatt minimum négy-ötezer rabszolga szökne oda.

 

Ed Philips elkeseredett arcot vágott.

 

-         Hát erre nincs mit mondanom. – felelte kényszeredetten. Bántotta, hogy szépen felépített gondolat-építménye kártyavárként omlott össze.

-         Van még egy lehetőség. – szólt közbe Karen.

-         Igen? – nézett rá Helmut.

-         Halljam! – szólt reménykedve Philips.

-         Ha a rabszolgák nem a birtokon hallották először a bujdosó kifejezést.

-         Hanem?

-         Hanem még előbb. Talán a régi hazájukban.

 

A három férfi meglepetten nézett fel.

 

-         Kíváncsiságból megnéztem a szökevények adatait. – folytatta a szőke nő. – Elvileg különböző helyekről származnak. Tudjuk azonban, - közben lopva Philipsre pillantott, folytathatja-e, a férfi pedig jóváhagyóan intett. – hogy itt a rabszolgákat gyakran úgynevezett rabszolganeveken adják el. Ennek a logikájára még nem sikerült rájönnöm. Mármint ara, mi alapján kapnak egyes rabszolgák rabszolganevet, akik kapnak, miért kapnak; akik meg nem, azokat miért adják el az eredeti neveiken. Megvizsgáltam az illető iratokat, és valamin elgondolkodtam. Ezen. – és elébük tárta. – mindegyiket ugyanaz az olvashatatlan aláírás található. Kerestem olyan rabszolgapapírokat, amelyeken ugyanaz a szignó. Ebben más is segített. – Ed Philips megértette, hogy Burt-ről van szó, és intett a fejével: tovább.

 

Helmut az aláírást nézegette.

 

-         Már én is láttam ezt. Kell, hogy nálunk is legyen ilyen rabszolga.

-         Van is! – csapott rá Karen. – Például Mario Marinelli!

 

Néma csönd támadt.

 

-         Csináltam egy kis statisztikát, - folytatta könyörtelenül a nő. – és érdekes dolgok derültek ki. Valaki meg tudja mondani, hogy Masterland-en körülbelül mekkora a rabszolgák szökési statisztikája?

-         Hogyne, Karen. – nevetett Ed. – Nem egészen fél százalék.

-         Azoknak, akik ilyen aláírással rendelkeznek, és rabszolganevet kaptak, a szökési statisztikájuk hetvenhárom százalék.

 

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.