Bejegyzések 'Blognovella' kategóriában

Mitől magyar?

2010. március 10., szerda

Valamikor 1850 tavaszán Geringer főtanácsos Bécsből Pest-Budára rendelte Hans Schmidtradner detektív felügyelőt. Az öregedő rendőrtiszt semmi módon sem tudott kitérni a megbízatás elől, kénytelen volt hát elhagyni a császárvárost, és postakocsin a nemrég levert lázadók földjén át egészen Pestig rázatni magát.

Egész úton rendkívül éberen vigyázott, mindig keze ügyében tartotta két darab gyöngyház markolatú pisztolyát. A magyar amolyan lázadó népség, mit lehessen tudni, jobb a békesség.

Sehol senki sem kötött bele. Szívesen megnézte volna az elmúlt évi háború némelyik ütközetének helyét, de visszatartotta az óvatosság. Ki tudja, nem bujkálnak-e még arrafelé bujdosó honvédek, akik megölik, felfalják, talán még karóba is húzzák a szegény osztrákot, ahogy az efféle vadembereknél szokásban van.

Meglepetésére az emberek sehol sem viselkedtek vele igazán ellenségesen, nem zaklatták, nem voltak udvariatlanok. Nem nagyon akartak vele szóba állni, és mindenütt keveset beszéltek, az igaz, de ez még tetszett is a detektívnek. A sokat fecsegő kedélyes bécsiek után felüdülés volt a szótlan magyarokkal folytatott társalgás.

Pesten Geringer kegyelmes úr azonnal fogadta.

- Végre megérkezett, Schmidtradner! Magára bízom Petőfit.

A felügyelő azt hitte, rosszul érti.

- Ne bámuljon ilyen ostobán, valóban Petőfit mondtam.  Nyomozza ki, életben van-e. Ha igen, fogja el. Eredményeket akarok, Schmidtradner, minél hamarabb.

A detektív felvonta a szemöldökét.

- Kérdezhetek valamit, méltóságos uram?

- Ha elkerülhetetlen, kérdezzen! De röviden!

- Megkapom az ál-Petőfikre vonatkozó nyomozás eredményét?

- Ja? Azt igen.

Schmidtradner a torkát köszörülte.

- Mit akar még, felügyelő? Az én időm nagyon drága!

- Nem hurcolták el magukkal Petőfit orosz szövetségeseink, méltóságos uram?

- Képtelenség! Az oroszok egyetlen foglyot sem vittek magukkal. Még a rebellis cári alattvalókat, az elfogott lengyeleket sem.

- Méltóságos uram…

Geringer arcán dühös fintor suhant át.

- Mi ez a tiszteletlenség, Schmidtradner? Excellenciásnak kell szólítania.
A nyomozó nagyot nyelt.

- Elnézést kérek, excellenciás uram. Még egy fontos kérdésem lenne.
- Mondja, de röviden!

- Új Petőfi-vers került-e elő?

- A lázadás óta nem. Legalábbis nem tudok róla.

- Egy sem? Egyetlen egy sem? Se névnapi rigmus, se valamilyen alkalmi vers, se emlékkönyvbe rögtönzött poéma?

- Nem, ha mondom! - felelte türelmetlenül a mindenható császári biztos. - Ez azonban nem jelent semmit.

Schmidtradner felügyelő a fejét csóválta. Nagyon is sokat jelentett. Még az ő hivatalnoki agyában is egyértelmű volt a képlet: a költő nem attól költő, hogy annak mondják, nem i attól, hogy kinevezik; hanem csakis egyedül attól, hogy verseket ír. Örökösen verseket ír. Ha nem ír: halott. Ha pedig már tudja, hogy halott, bizonyítani is könnyebb.

Viszont nem árt alaposabban megismerni ezt a Petőfit.

- Excellenciás uram, szükségem volna egy Petőfi-szakértőre.

Geringer bólintott és távozott.
Egy óra múlva megjelent Schmidtradner felügyelő előtt Kotaszek János ügyész. Félórás kínos ismerkedési hercehurca után elérkezett az idő, hogy a felügyelő feltehesse a kérdéseit.

- Ügyész úr, segítsen nekem, hogy pontosabb és megbízhatóbb véleményt formálhassak erről a Petőfiről. Magam a versei egy részét csupán német fordításban ismerem, és nem gyakoroltak rám különösebb hatást. Amennyire tudom, az ő versezetei igen népszerűek voltak a lázadók között, és a fickó a magyarországi rebellió egyik jelképévé vált. Kérdezhetek?

- Természetesen.

- Ez a Petőfi a magyarság egyik szimbóluma. Vajon mitől ennyire magyar, mitől képviseli a magyarok lelkét? Gondolom, középnemesi származású…

- Nem, felügyelő úr.

- A családja nem nemes?

- Nem.

- A kiművelt emberek néha veszedelmesebbek a nemeseknél. Ha nem nemesi származású, akkor bizonyára honorácior.

- Még csak az sem. Az apja egyszerű hentesmester, aki kocsmát bérelt.

- Akkor bizonyára a nyikhajságig fanatikus magyar lehetett a vén csirkefogó.

- Nemigen, felügyelő úr. Szerb anyanyelvű volt.

Schmidtradner felügyelő úr olyan képet vágott, mint akit orrba vágtak. Kellett néhány másodperc, hogy megeméssze az információt.

- Ha az apja nem, akkor az anyja oltotta belé a magyar nacionalizmust. Az anyai nevelés veszedelmes képzeteket alakíthat ki a gyermeki lélekben.

- Nem hinném. Az anyja tót anyanyelvű cselédlány volt.

Schmidtradner  felügyelő úr olyan arccal nézett az ügyészre, mint aki tévedésből nagyot kortyolt egy üveg ecetből. Most csaknem egy percre volt szüksége, hogy az új ismeretet feldolgozza.

Mindegy. Valami logikus magyarázat biztosan létezik.

- Akkor biztosan egy pap lappang a háttérben.  Nyakas kálvinista a család?

- Nem.

- Akkor valami elvetemült katolikus.

- Nem, felügyelő úr. Petőfi vallása lutheránus. 

Schmidtradner felügyelő úr nagy szemeket meresztett. Még az ő hivatalnoki agya számára is világos volt, hogy az evangélikus valláshoz Magyarországon elsősorban a németek és tótok tartoznak, eme felekezetben meglehetősen kevés az echte ungarische.

Mitől lett Petőfi olyan megveszekedetten,  olyan nagyon magyar?

- Talán az iskola? Valami magyar nacionalista tanár?

Az ügyész erre is a fejét ingatta.

- Csupa olyan iskolába járt, ahol ez nem jellemző, felügyelő úr. a pesti piaristák senkit sem nevelnek vad magyarrá. A selmeci evangélikus gimnáziumban a rossz nyelvek szerint Lichard Dániel professzor úr éppenséggel tót költőt szeretett volna nevelni belőle; egyesek szerint ezért buktatta meg félévkor.

Schmidtradner felügyelő úr kezdett komolyan elszontyolodni.

- Bizonyára a magyar irodalmi közeg tette. - dörmögte. - Nyilván nagyon kevesen írnak ezen a különös nyelven.

- Több ezren vannak, uram.

- Örömmel fogadták az  irodalomban?

- Nem mondhatnám. A legtekintélyesebb divatlap kritikusa, Zerffy Gusztáv, aki jelenleg a császári és királyi titkosrendőrség alkalmazásában áll, egyenesen azt írta róla, hogy nem tud verset írni.

Schmidtradner felügyelő úr  akkorát fújt, mint egy víziló.

- Szóval: foglaljuk össze! Maga szerint ez a Petőfi szerb atya és tót anya gyermeke, vallása lutheránus, a család nem nemes és nem honorácior, császárhű tanárok nevelték, és a magyar irodalomban nem mindenki fogadta hozsannával. Így van?

- Igen, felügyelő úr.

- Akkor mitől magyar?

Nem követelt többet

2010. március 4., csütörtök

Ezt a történetet mindazon személyek figyelmébe ajánlom, akiknek hivatali kötelességük (volna) nemzeti érdekeink védelme.

———

Ferdinand Freiherr von Beust báró, a szász származású osztrák politikus, a Monarchia első külügyminisztere, majd miniszterelnöke egy ideig igen népszerű volt hazánkban.
Sokan még ma is úgy vélik, a kiegyezést voltaképpen Beust és Deák Ferenc közösen alkották meg, a parlamentek lényegében csak elfogadták a két kiváló politikus hosszú tárgyalássorozat után kialakított közös elképzeléseit.

Évekkel a kiegyezés után valamelyik magyar arisztokrata felelősségre vonta Beuss bárót, mert szerinte túlságosan kevés engedményt tett Deáknak.

Beust báró felvonta a szemöldökét, végigmérte a magyar grófot, és ezt felelte:

- Mindenben engedtem Deáknak. Nem az én hibám, hogy nem követelt többet.

——

Fejezzem ki magam még érthetőbben?

X. gróf úr keringője

2010. február 25., csütörtök

Liszt Ferenc egy alkalommal előkelő bécsi szalon vendége volt. Vacsora után váratlanul bejelentette valaki, hogy következik az est (Liszt mellett) másik díszvendége, X. gróf, aki tulajdon keringőjét adja elő a zeneszobában.

A társaság átvonult, udvariasan helyet foglalt, a méltóságos X. gróf pedig ihletett arccal klimpírozta el a z ünnepélyesen beharangozott valcert.

A nagyságos úr kalimpálását Liszt Ferenc kiismerhetetlen mosollyal hallgatta végig, és utána sem kapcsolódott be a társalgásba.

A vendégek lelkesen dicsérték a gróf úr briliáns játékát, áradoztak a fantasztikus zenemű felülmúlhatatlan mélységeiről, volt sok “ó” meg “ah”, az urak rajongva, a hölgyek ájuldozva méltatták a grófi zeneművészetet.

Liszt Ferenc ekkor már komoran hallgatott.  Felállni és távozni nagy modortalanság lett volna, inkább diszkréten elhelyezkedett egy sarokban.

Az egyik hölgy így is lerohanta:

- Ön nem lelkesedik a keringőért, maestro? vagy talán már ismeri.

- Igen, hölgyem, - felelte rezignált hangon a mester. - már ismerem. Négy vagy öt éve hallottam először. Igaz, akkor  még valaki másnak a szerzeménye volt.

——-

Fejezzem ki magam még érthetőbben?

A nagy hadvezér

2010. február 19., péntek

1663-ban Érsekújvár kapitánya, Forgács Ádám éppen elkeseredett küzdelmet vívott a várat ostromló török túlerővel. A császári főparancsnok, Raimondo Montecuccoli, akinek a bajban lévő vár segítségére kellett volna sietnie, a Csallóközben különféle methódikus hadmozdulatokkal szórakoztatta önmagát, és esténként sohasem felejtette el megcsodálni a térképen tulajdon csodaszép meneteit.

Montecuccoli nagy hadvezérnek tartotta magát, sokszor elmondta bölcs mottóját: Adjon Isten száz év háborút egyetlen csata nélkül.

A nagyszerű szárny-és oldalmenetek nem keltették fel a török érdeklődését; a tudatlan barbárok ügyet sem vetettek a büszke generális hadmozdulataira, hanem tehetségtelen pogány módjára tovább vívták Érsekújvárt. A védők helyzete egyre súlyosabbá vált.

Zrínyi Miklós is felkereste Montecuccolit, hogy valamiféle aktivitásra bírja a tényleges harcmezőkön.  Montecuccoli büszkén kitartott, hiszen a barbár magyarnak olyan ostoba hadvezetési elvei voltak, mint aktivitás és gyorsaság (activité, vitesse; ugyanezeket az elveket vallja majd Bonaparte Napóleon, aki 106 évvel később fog megszületni).

Amikor Érsekújvár eleste kezdett elkerülhetetlenné válni, a derék Montecuccoli főparancsnokot a Rajnai Szövetség által küldött csapatok parancsnoka, Wolfgang Julius von Hohenlohe is felkereste, hogy jobb belátásra bírja.

Montecuccoli szomjúhozta a kiváló katona elismerését.  Büszkén mutogatta a térképet.

- Igazán remekül állítottam fel a csapataimat, nem gondolja, Hohenlohe gróf? Az ellenség nem képes megzavarni a hadmozdulataimat - a legkisebb mértékben sem.

Hohenlohe megcsóválta a fejét.

- Van a felállásnak egy komoly hibája, tábornok.

- Mi lenne az?

- Hogy az ön hadmozdulatai sem zavarják az ellenséget - a legkisebb mértékben sem.

——–

Fejezzem ki magam még érthetőbben?

A magyar közvélemény

2010. február 15., hétfő

Híres tarokkpartijai egyike alatt Mikszáth Kálmán valamelyik képviselőtársa hosszan értekezett a magyar közvélemény tulajdonságairól, a magyarok igazságérzékéről, igazságszeretetéről.

A nagy palóc csak hümmögött.

A másik tovább szónokolt. Hogy az író semmit sem reagált, valaki a parti végeztével megkérdezte:

- Ön mit gondol a magyarok igazságszeretetéről?

Mikszáth kedélyesen mosolyogva válaszolt:

A magyar ember szenvedélyesen szereti keresni, kutatni az igazságot - de nem örül neki, amikor végül megtalálja.

——

Fejezzem ki magam még érthetőbben?

Huszáros problémák

2010. február 9., kedd

Az egyes életfelfogások egészen különbözőek lehetnek…

——

Az első világháború idején valahol egy kocsma udvarán katonák iszogatnak. Mindannyian megjárták már a front poklát, az alakulatukat pihentetésre és feltöltésre vonták hátra. Együtt ül az asztalnál egy tüzér, egy gyalogos és egy huszár.

A tüzér megtapogatja lapos zsebét.

- Nincs annál rosszabb, amikor pénz nélkül vagy!

- Van!  - vágta rá a gyalogos. - Ha elesel a fronton!

- Rosszabb is akad! - dörmögte a huszár.

Mindketten egyszerre fordultak felé.

- Ugyan, micsoda?

- Ha kilövik alólam a lovat!

——-

Fejezzem ki magam még érthetőbben?

A piszkos szájú magyarok

2010. január 31., vasárnap

Ezt a történetet Herczeg Ferenc jegyezte fel az emlékirataiban:

——-

Az 1880-as években egyszer valamelyik osztrák tábornok megmutatott magyar civil vendégének egy huszárlaktanyát. Végigjárták a gyakorlóteret, benéztek egy hálóterembe, kávéztak a parancsnokkal, és alaposan megvizsgálták a laktanyához tartozó különféle egyéb intézményeket, utóbbi közben hosszasan elidőztek a tiszti klubban.

Utána valahogy az istállósorra tévedtek.

Hirtelen vad lármát hallottak. egy akaratos, rossz remonda ló megpróbált kitörni, mire a huszár kifakadt:

- B..d meg az anyád qrva istenit, Ferenc Jóska!

A civil elsápadt. Nagyon nehezen viselte volna, ha azért büntetik meg a huszárt, mert őt éppen egy tábornokkal ette erre a fene…

A tábornok diplomatikusan tovább sétált, mintha nem is hallotta volna. A civil komolyan aggódott. Hátha csak arra várnak, hogy ő elhagyja a laktanyát, aztán előveszik a katonát.

Nem tudta nem előhozni:

- Tábornok úr, azt szeretném kérni öntől…

- A káromkodó katonáról van szó? Ne féljen, elnézzük neki. Voltaképpen ez mindennapos eset.

- Mindennapos?

- Ha az a katona dragonyos vagy ulánus lenne, már vasra verték volna, és csúfos büntetésre számíthatna. De a császári hadsereg igen régóta létezik, kedves uram, és ideje volt, hogy levonjon bizonyos következtetéseket. A magyarokkal a császároknak sok bajuk volt, de amikor igazán zengett az ég - Nagy Frigyes vagy Napóleon idején - mindig megmentették a birodalmat. Amikor a legjobb és legelőkelőbb osztrák alakulatok is csődöt mondtak, a huszárokra mindig lehetett számítani.

Köhintett egyet.

- A magyar embernek pedig az a természete, hogyha az állat makacskodik, nem a lovat szidja, hanem a gazdáját. Azaz a császárt. Elnézzük neki, uram, mert tudjuk, nincs a császárnak jobb és hűségesebb katonája ezeknél a piszkos szájú magyaroknál. 

Lesz neked valaha ilyen kocsid?

2010. január 19., kedd

Akkoriban Petőfi Sándor már országosan ismert költő volt, hat önálló kötete jelent meg.

“Szeresd az Istent, s mindenek felett:

Áruld erősen költeményimet.”

Írta Egy könyvárus emlékkönyvébe. 
———

A költő már régen otthonosan mozgott Pest utcáin. A vívótermekbe is be-betért. Akkoriban nem voltak internet kávéházak, de minden sarkon volt egy vívóterem. A költő nagyon szeretett vívni.
A visszaemlékezések szerint Petőfi meglehetősen sértődékeny volt, és hirtelen természetű. Fanatikus dühvel forgatta a kardot. Ha felbosszantották, két kézre fogta, mint egy furkósbotot.

—–

Egyszer vívás után a költő eléggé hevesen rontott ki az Úri utcába. A mögötte haladó barátja éppen csak el tudta rántani egy vágtató fogat elől.

Valami gróf hatlovas hintaja vágtatott az Úri utcán, néhány utcagyerek a falhoz lapulva szájtátva bámulta a jól táplált, gyönyörű, csótáros szürke paripákat.

- Lesz neked valaha ilyen kocsid, Sándor? - kérdezte a barát.

Az ország legnagyobb élő költője felsóhajtott.

- Lesz, ha beállok kocsisnak!

————————————

Fejezzem ki magam még érthetőbben?

A bajnok - meg a somogyi kanász

2010. január 13., szerda

Hírhedett olasz vívómester terrorizálta a budapesti úri kaszinók törzsközönségét az 1880-as évek derekán.

Hiszen a higgadtabbakat nemigen, de az összes krakéler mágnás veszélyben volt; hiszen annak idején a halálos párbajhoz annyi is elegendő volt, ha valaki ennyicskét bakkantott:   Ez impertinencia!

Már nyolc-tíz halálos áldozatot hagyott maga után az olasz, köztük több k.u.k katonatisztet is, és nem akadt olyanra, aki megfékezte volna.

A Bajnok. Így hívatta magát.

És a bajnok egyre pökhendibb lett.
Toldi Miklós nem abban a korban élt, már a róla szóló trilógia szerzője is a sírban nyugodott.

Ez az olasz alighanem legyőzhetetlen. Vigyázni kell vele nagyon!

Valamelyik Festetics  gróf egyszer ezt találta mondani:

- Ugyan már! Ha a somogyi birtokaimról hozatnék egy kanászt, elbánna ezzel a taljánnal!

——-

Persze, akadt jóakaró,  akitől huszonnégy órán belül megtudta a bajnok. Néhányan már arra fogadtak, élve megússza-e Festetics.

- Állok elébe a kanászos párbajnak! - nyilatkoztatta ki az olasz.

Mit volt mit tenni, Festetics valóban hozatott a birtokairól egy somogyi kanászt.

A legnagyobb kaszinó vívótermét választották a nagy esemény színteréül. Festetics barátai közül csak ketten mertek eljönni, de az olasz valóságos szurkolótáborral, negyven-ötven főnyi kísérettel érkezett. Egy részük nemzetközi kalandor, ki tudja, honnét szalasztott félvilági ripők volt, hozzájuk csapódott egy csürhényi külföldimádó magyar.

——

Az olasz fehér féltő gonddal összehajtogatott selyemingére külön inas vigyázott, ő pedig elegáns vívótőrével harci állásba helyezkedett.

Vele szemben nagydarab csizmás legény állt alaposan megszeppenve, rojtos gatyában, fokossal a kezében.

- Figyelem! - vigyorgott az olasz. - Most megszúrom a bal fülét.

Előreszökkent, villant a tőre, és a legény füle vérbe borult.

A nagy mamlasz kanász csak állt bambán, a füléhez kapott, aztán csak tanácstalanul bámulta a kezén a tulajdon vérét.

- A vakapád! - motyogta zavartan.

Sose jó az urak mulatsága. Lesütötte a szemét, mert körben az urak harsányan hahotáztak. Rajta röhögtek.

——-

- Figyelem!  Most megszúrom a jobb fülét! - villámgyors és kecses mozdulattal újra előrenyúlt a kard olasz mestere, és a legény másik fülcimpájából is vérpatak csörgedezett elő.

- A kurvanyád! - motyogta maga elé a kanász, és nyomorult tekintettel bámulta a pástot.

Körülötte frenetikusan sikoltva tombolt az úri csőcselék. Rajta röhögtek.

—–

Festetics egyre csalódottabban ácsorgott. Nem gondolta volna, hogy a kanásza ilyen balfácán.

- Miért hagyod magad, Pista? - kiáltott rá ingerülten. - Miféle legény vagy te?

- Hát üthetem, nagyságos úr?

- Persze, hogy ütheted! Azért vagy itt!

- Juhhéjj! - rikkantotta a kanász.

Az olasz védekező állásba helyezkedett, és öntelt vigyor ömlött el a képén. Jöjjön az a kanász.

—–

Jött.

Ugrott jobbra, szökellt balra - ki gondolta volna, hogy a nagydarab málészájú legény ennyire ravasz és ennyire fürge…

A fokost előbb egy, majd két kézzel fogta, boszorkányos mozdulattal tette át egyikből a másikba.  Az egyik oldalra cselezett, a másikról érkezett.

A fokos hol az egyik kezében, hol a másikban. Aztán feldobta a levegőbe, elkapta, és…

Az olasz döbbenten nézett. Ezzel a buta paraszttal kell párbajoznia? Hiszen ez egy bohóc! Egyáltalán: hol van?

Jött a legény.

És ütött.

Egyszer.

Egyetlenegyszer.

Elnémult a harsány publikum. Fagyos csöndbe dermedt.

Az olaszt lepedőben vitték el.

———-

Fejezzem ki magam még érthetőbben?

Gyermeki emlékezet

2009. december 25., péntek

Trevor McLane most először jött karácsonyra a fiához Edinburghbe. Eddig Kevin szokott családostul a Felföldre utazni, de az idén megmakacsolta magát. Ezért most az özvegy édesapa vonatozott fel a nagyvárosba.

A vonat a nagy havazás miatt tizennyolc percet késett. Trevor bosszankodott. Biztos angolok üzemeltetik a vasúttársaságot. Azok még nem jöttek rá, hogy az idő pénz.

Ahogy a vonat megállt, Trevor vette skótkockás felöltőjét, és leszállt a vonatról.

Elégedetten vette észre az ócska Leylandot. Kevin is takarékos. Legyen is az, ha ilyennek nevelte.Az autó nem fehérnemű, hogy állandóan csereberélni kelljen.

Akkurátusan helyet foglalt a fia kocsijában.

- Késett a vonat! Rengeteget! Tizennyolc percet! Ilyenről még nem is hallottam! Trehány angolok!

Kevin csendesen megjegyezte:

- Én azért tudok egy vonatot, ami sokkal többet késik. Pedig az nem angol, hanem skót!

- Micsoda?  Skót vonat, ami ennél többet késik? Olyan nem létezik!

- De igen! Az a vonat, amit harminc éve ígértél nekem karácsonyra, drága édesapám!


Kiemelt oldalak: SFportal Sci Fi & Fantasy Magazin, SFblogs.net - Sci Fi blog, SFport.net - a Sci Fi k�z�ss�g, Sci Fi hírek