Itt a vén muskétás beszél

Felix zu Schwartzenberg gróf volt az osztrák miniszterelnök szabadságharcunk leverése idején, és az is maradt egészen 1852-ben bekövetkezett haláláig. Az egységes és erős Ausztria megteremtésére törekedett, amelynek előbb az egységesülő Németországban, majd Európában is vezető szerepet kellett volna szereznie - Schwartzenberg elképzelései szerint.

Kedvenc mondása így hangzott:

“A császár parancsol, a nép pedig engedelmeskedik.”

Schwartzenbergnek egyetlen hosszabb távú terve sem valósult meg, egyetlen jóslata sem vált valóra.

Egyszer hosszan beszélgetett Deák Ferenccel. Schwartzenberg a hivatalban lévő miniszterelnök fölényével hosszasan ecsetelte, micsoda előnyök származnak abból Magyarországra nézve, ha betagozódik az összbirodalomba.

- Ennek a barbár népnek a számára az volna a boldogság netovábbja, Herr Deák! A császárság, egy világhatalom részévé válni! Elhagyni végre a buta magyar beszűkültséget! Helyette a birodalom boldog részévé válni! Ez a maga népe számára az igazi boldogság, nem az elavult magyar kultúrához, az elszigeteltséghez való szűk látókörű ragaszkodás!

Deák megcsóválta a fejét.

- Állítólag a túlvilágon is a mennyei boldogság vár ránk, mégsem igyekszünk meghalni!

———

Fejezzem ki magam még érthetőbben?

A néhai Gorcsakov, orosz cári kancellár szerette, ha humanistának nevezték. Társaságban ritkán mulasztotta el hangoztatni, hogy benne igazán van szociális érzékenység.

Egyszer kifestették ennek a derék, jóságos politikusnak a dolgozószobáját. Amikor visszatért, elfintorította az orrát, majd hívatta a gondnokot.

- Mi ez a fertelmes kigőzölgés?

- A festék, jó uram!

- Úgy? A festék? És azt képzelted, bejövök, hogy elrontsam az egészségemet? Csontig kellene kancsukáztatnom a hátad!

A gondnok kicsire összehúzta magát, volt már találkozása az emberbarát kancellár korbácsával.

- Bocsásson meg, nagyuram! - vinnyogta.

- Ültess ide azonnal két írnokot, adj nekik tömérdek munkát! Addig ne hagyhassák el a munkát, amíg a szoba tökéletesen ki nem száradt. Hadd lélegezzék be ezt a gőzt, legyen minél hamarabb egészséges itt a levegő! Ha már elvégezték a dolgukat, szólj nekem!

A kancellár elégedetten távozott; örült, hogy ilyen ésszerű megoldást talált egészsége kímélésére, elvégre általános érdek volt, hogy emberbaráti tevékenységét minél tovább gyakorolhassa.

—–

Fejezzem ki magam még érthetőbben?

Esterházy Károly egri püspök ellenezte II. József németesítő politikáját.

Esterházy Károly

Egyébiránt jó viszonyban voltak a császárral, és a püspök azon kevés magyarok közé tartozott, akik tapasztalatból tudták, hogy a kalapos királynak a Habsburgok zömével ellentétben - van humora. József gyakran kigúnyolta a püspököt, aki azonban néha úgy vágott vissza, hogy azt őfelsége sem tette az ablakba.

A galántai Esterházy család címere

A császár egyszer tanúk jelenlétében a galántai Esterházy család címerét tanulmányozva megkérdezte:

- Hol teremnek  ilyen griffmadarak, püspök úr?

- Ugyanott, ahol a kétfejű sasok, felség! - felelte habozás nélkül a főpap.

Ezt a történetet mindazon személyek figyelmébe ajánlom, akiknek hivatali kötelességük (volna) nemzeti érdekeink védelme.

———

Ferdinand Freiherr von Beust báró, a szász származású osztrák politikus, a Monarchia első külügyminisztere, majd miniszterelnöke egy ideig igen népszerű volt hazánkban.
Sokan még ma is úgy vélik, a kiegyezést voltaképpen Beust és Deák Ferenc közösen alkották meg, a parlamentek lényegében csak elfogadták a két kiváló politikus hosszú tárgyalássorozat után kialakított közös elképzeléseit.

Évekkel a kiegyezés után valamelyik magyar arisztokrata felelősségre vonta Beuss bárót, mert szerinte túlságosan kevés engedményt tett Deáknak.

Beust báró felvonta a szemöldökét, végigmérte a magyar grófot, és ezt felelte:

- Mindenben engedtem Deáknak. Nem az én hibám, hogy nem követelt többet.

——

Fejezzem ki magam még érthetőbben?

Liszt Ferenc egy alkalommal előkelő bécsi szalon vendége volt. Vacsora után váratlanul bejelentette valaki, hogy következik az est (Liszt mellett) másik díszvendége, X. gróf, aki tulajdon keringőjét adja elő a zeneszobában.

A társaság átvonult, udvariasan helyet foglalt, a méltóságos X. gróf pedig ihletett arccal klimpírozta el a z ünnepélyesen beharangozott valcert.

A nagyságos úr kalimpálását Liszt Ferenc kiismerhetetlen mosollyal hallgatta végig, és utána sem kapcsolódott be a társalgásba.

A vendégek lelkesen dicsérték a gróf úr briliáns játékát, áradoztak a fantasztikus zenemű felülmúlhatatlan mélységeiről, volt sok “ó” meg “ah”, az urak rajongva, a hölgyek ájuldozva méltatták a grófi zeneművészetet.

Liszt Ferenc ekkor már komoran hallgatott.  Felállni és távozni nagy modortalanság lett volna, inkább diszkréten elhelyezkedett egy sarokban.

Az egyik hölgy így is lerohanta:

- Ön nem lelkesedik a keringőért, maestro? vagy talán már ismeri.

- Igen, hölgyem, - felelte rezignált hangon a mester. - már ismerem. Négy vagy öt éve hallottam először. Igaz, akkor  még valaki másnak a szerzeménye volt.

——-

Fejezzem ki magam még érthetőbben?

1663-ban Érsekújvár kapitánya, Forgács Ádám éppen elkeseredett küzdelmet vívott a várat ostromló török túlerővel. A császári főparancsnok, Raimondo Montecuccoli, akinek a bajban lévő vár segítségére kellett volna sietnie, a Csallóközben különféle methódikus hadmozdulatokkal szórakoztatta önmagát, és esténként sohasem felejtette el megcsodálni a térképen tulajdon csodaszép meneteit.

Montecuccoli nagy hadvezérnek tartotta magát, sokszor elmondta bölcs mottóját: Adjon Isten száz év háborút egyetlen csata nélkül.

A nagyszerű szárny-és oldalmenetek nem keltették fel a török érdeklődését; a tudatlan barbárok ügyet sem vetettek a büszke generális hadmozdulataira, hanem tehetségtelen pogány módjára tovább vívták Érsekújvárt. A védők helyzete egyre súlyosabbá vált.

Zrínyi Miklós is felkereste Montecuccolit, hogy valamiféle aktivitásra bírja a tényleges harcmezőkön.  Montecuccoli büszkén kitartott, hiszen a barbár magyarnak olyan ostoba hadvezetési elvei voltak, mint aktivitás és gyorsaság (activité, vitesse; ugyanezeket az elveket vallja majd Bonaparte Napóleon, aki 106 évvel később fog megszületni).

Amikor Érsekújvár eleste kezdett elkerülhetetlenné válni, a derék Montecuccoli főparancsnokot a Rajnai Szövetség által küldött csapatok parancsnoka, Wolfgang Julius von Hohenlohe is felkereste, hogy jobb belátásra bírja.

Montecuccoli szomjúhozta a kiváló katona elismerését.  Büszkén mutogatta a térképet.

- Igazán remekül állítottam fel a csapataimat, nem gondolja, Hohenlohe gróf? Az ellenség nem képes megzavarni a hadmozdulataimat - a legkisebb mértékben sem.

Hohenlohe megcsóválta a fejét.

- Van a felállásnak egy komoly hibája, tábornok.

- Mi lenne az?

- Hogy az ön hadmozdulatai sem zavarják az ellenséget - a legkisebb mértékben sem.

——–

Fejezzem ki magam még érthetőbben?

Híres tarokkpartijai egyike alatt Mikszáth Kálmán valamelyik képviselőtársa hosszan értekezett a magyar közvélemény tulajdonságairól, a magyarok igazságérzékéről, igazságszeretetéről.

A nagy palóc csak hümmögött.

A másik tovább szónokolt. Hogy az író semmit sem reagált, valaki a parti végeztével megkérdezte:

- Ön mit gondol a magyarok igazságszeretetéről?

Mikszáth kedélyesen mosolyogva válaszolt:

A magyar ember szenvedélyesen szereti keresni, kutatni az igazságot - de nem örül neki, amikor végül megtalálja.

——

Fejezzem ki magam még érthetőbben?

Az egyes életfelfogások egészen különbözőek lehetnek…

——

Az első világháború idején valahol egy kocsma udvarán katonák iszogatnak. Mindannyian megjárták már a front poklát, az alakulatukat pihentetésre és feltöltésre vonták hátra. Együtt ül az asztalnál egy tüzér, egy gyalogos és egy huszár.

A tüzér megtapogatja lapos zsebét.

- Nincs annál rosszabb, amikor pénz nélkül vagy!

- Van!  - vágta rá a gyalogos. - Ha elesel a fronton!

- Rosszabb is akad! - dörmögte a huszár.

Mindketten egyszerre fordultak felé.

- Ugyan, micsoda?

- Ha kilövik alólam a lovat!

——-

Fejezzem ki magam még érthetőbben?

Ezt a történetet Herczeg Ferenc jegyezte fel az emlékirataiban:

——-

Az 1880-as években egyszer valamelyik osztrák tábornok megmutatott magyar civil vendégének egy huszárlaktanyát. Végigjárták a gyakorlóteret, benéztek egy hálóterembe, kávéztak a parancsnokkal, és alaposan megvizsgálták a laktanyához tartozó különféle egyéb intézményeket, utóbbi közben hosszasan elidőztek a tiszti klubban.

Utána valahogy az istállósorra tévedtek.

Hirtelen vad lármát hallottak. egy akaratos, rossz remonda ló megpróbált kitörni, mire a huszár kifakadt:

- B..d meg az anyád qrva istenit, Ferenc Jóska!

A civil elsápadt. Nagyon nehezen viselte volna, ha azért büntetik meg a huszárt, mert őt éppen egy tábornokkal ette erre a fene…

A tábornok diplomatikusan tovább sétált, mintha nem is hallotta volna. A civil komolyan aggódott. Hátha csak arra várnak, hogy ő elhagyja a laktanyát, aztán előveszik a katonát.

Nem tudta nem előhozni:

- Tábornok úr, azt szeretném kérni öntől…

- A káromkodó katonáról van szó? Ne féljen, elnézzük neki. Voltaképpen ez mindennapos eset.

- Mindennapos?

- Ha az a katona dragonyos vagy ulánus lenne, már vasra verték volna, és csúfos büntetésre számíthatna. De a császári hadsereg igen régóta létezik, kedves uram, és ideje volt, hogy levonjon bizonyos következtetéseket. A magyarokkal a császároknak sok bajuk volt, de amikor igazán zengett az ég - Nagy Frigyes vagy Napóleon idején - mindig megmentették a birodalmat. Amikor a legjobb és legelőkelőbb osztrák alakulatok is csődöt mondtak, a huszárokra mindig lehetett számítani.

Köhintett egyet.

- A magyar embernek pedig az a természete, hogyha az állat makacskodik, nem a lovat szidja, hanem a gazdáját. Azaz a császárt. Elnézzük neki, uram, mert tudjuk, nincs a császárnak jobb és hűségesebb katonája ezeknél a piszkos szájú magyaroknál. 

Akkoriban Petőfi Sándor már országosan ismert költő volt, hat önálló kötete jelent meg.

“Szeresd az Istent, s mindenek felett:

Áruld erősen költeményimet.”

Írta Egy könyvárus emlékkönyvébe. 
———

A költő már régen otthonosan mozgott Pest utcáin. A vívótermekbe is be-betért. Akkoriban nem voltak internet kávéházak, de minden sarkon volt egy vívóterem. A költő nagyon szeretett vívni.
A visszaemlékezések szerint Petőfi meglehetősen sértődékeny volt, és hirtelen természetű. Fanatikus dühvel forgatta a kardot. Ha felbosszantották, két kézre fogta, mint egy furkósbotot.

—–

Egyszer vívás után a költő eléggé hevesen rontott ki az Úri utcába. A mögötte haladó barátja éppen csak el tudta rántani egy vágtató fogat elől.

Valami gróf hatlovas hintaja vágtatott az Úri utcán, néhány utcagyerek a falhoz lapulva szájtátva bámulta a jól táplált, gyönyörű, csótáros szürke paripákat.

- Lesz neked valaha ilyen kocsid, Sándor? - kérdezte a barát.

Az ország legnagyobb élő költője felsóhajtott.

- Lesz, ha beállok kocsisnak!

————————————

Fejezzem ki magam még érthetőbben?