Itt a vén muskétás beszél

Huszonhatodik rész

A kulturális élet fentebb vázolt elsivárosodása látszólag alapjaiban fenyegeti a szerelmi lírát is; de csak látszólag. A gyakorlatban a kanonizált kultúrának a hétköznapi gyakorlattól, a hagyománytól és az embertömegek elvárásától való ilyetén eltávolodása inkább önveszélyes aktus – akkor is, ha ez nem azonnal világlik ki. A szerelmi líra „leépítése” csakis abban az esetben lenne végzetes csapás az emberi társadalomra, ha a szerelmi líra egyedül a kanonizált költészet keretein belül létezhetne. Ilyen törvényszerűség azonban nincs, és nem is lehet. A szerelmi költészet a társadalom minden szintjén éppen úgy megszülethet minden generációban újra és újra, akár maga a szerelem. A szerelmi líra sokkal egyetemesebb jelenség a kanonizációnál, és – a szerelemnek a társadalomban betöltött létfontosságú szerepénél fogva – minden tekintetben szükségszerű.

A kanonizációt a kulturális szféra hatalmi struktúrájának mozgatórugói hozzák létre, a szerelmi lírát azonban maga az élet teremti.

A szerelem jelensége mindenféle hatalmi-gazdasági formáció számára terhes, és mindenkor az is marad, lévén a szerelem az élet egyetlen olyan jelensége, amelyben a gazdasági és politikai hatalomgyakorlás primátusa nem érvényesíthető.

A szerelem értékének kétségbe vonása ezért voltaképpen ne más, mint egy hatalmi vagy gazdasági formáció önvédelme. Eme önvédelemnek számos válfaja létezhet, korábban már említettem a többségüket, de nem árt most röpke szemlét tartani felettük.

A szerelem értéke leginkább akkor kérdőjeleződ(het)ne meg, ha sikerülne „tudományosan” kimutatni róla, hogy történelmileg meghatározott jelenség. Fentebb már idéztem egy „zseniális” pszichológust, aki azt próbálta elhitetni a közönségével, hogy a „modern szerelem fogalma” szeretőt tartó XVIII. századi francia előkelőségek magánélete nyomán alakult ki. A baklövés természetesen leginkább elkövetőjét minősíti; nemcsak azért, mert láthatóan nem hallott még Rómeo és Júlia történetéről, hanem elsősorban azért, mert lenge erkölcsű előkelőségek gusztustalan szexuális játszadozását volt képes a szerelemmel összetéveszteni.

Ettől függetlenül hasonló próbálkozások történhetnek és történnek is. Minden ilyen elgondolás eleve baklövés, hiszen a szerelem az ember egyik legsajátabb tulajdonsága és képessége, kialakulásának az ember kialakulásával párhuzamosan kellett történni, a szerelem egyidős a homo sapiens-szel.

Hogy egyéb emberfajták birtokolhatták-e a szerelmet, erre most aligha lehet válaszolni, mert a legtöbb emberfajról a tudomány is meglehetősen keveset tud. Valószínűnek tűnik azonban, hogy a halottait sírmellékletekkel elhantoló, művészeti alkotásokat létrehozó neandervölgyi ember már ismerhette a szerelmet.

A szerelem történelmi meghatározottsága tanának minden elképzelése eleve baklövés, mert a szerelem lényegét nem hajlandó figyelembe venni. Célja nyilvánvaló: a szerelmet alárendelni minden olyan jelenségnek, amelyet az emberi társadalom állandó elemének tüntetnek fel.

A szerelem értékét az ilyen, történelmi meghatározottságot kimutatni akaró elképzelések kérdőjelezik meg a legteljesebben. A többi a társadalom egy-egy részjelenségének függvényének próbálja feltüntetni.

Ilyenek:

• A szerelem a hatalom és a politika függvénye
• A szerelem a gazdaság függvénye

Sőt újabban már:

• A szerelem a pénz függvénye

Természetesen nem ezek a legveszedelmesebbek. Hanem:

• A szerelem a puszta szexualitás függvénye.

Ha mindez igaz volna, ha mindennek a gyakorlatban érvényt lehetne szerezni, a világot uraló főmuftik tetszés szerint helyezhetnék át a modern haszonembereket egyik országból a másikba, egyik szerelemből a másikba – egyik szexuális kapcsolatból a másikba, hiszen mindezek felett szeszélyük szerint diszponálhatnak.

Megvalósulhatna a mindenkori aberrált hatalom legfőbb vágya: a falanszter.

Az emberiség szerencséjére Madách sohasem tévedett nagyobbat.

Folytatása következik.

Rossz törvények hátán

Hajózik a Sátán.

——-

Egykor tatár, régen török;

Most: szipolyozó kölcsönök.

—–

Adót könnyezik a határ;

Öltönyben jár ma a tatár.

——

Nagy államadósság-béka

Húz minket a szakadékba.

——

Rossz törvények hátán

Örvendez a Sátán…

—–

Száz lobbi koncot mártogat;

Nem szeretjük a pártokat.

—-

Szavazógép-pártfegyelem

Átgázol hazán és hiten;

—-

Lefejezett ígéretek

Bűzlenek, mint rohadt retek.

—–

Hazug ígéretek hátán

Dagonyázik a vén Sátán…

——

A világ már rég nem kerek;

Sírnak régi munkahelyek.

—–

A padláson profit-fészek;

S a Jelen – örökké részeg.

—–

Dohosodik régi kendő,

Sír az elspórolt jövendő.

—–

Szakadozik az ég alja;

Magyar kín önmagát falja.

——-

Szaporodó ork tömegek

Írnak felül kölcsönöket.

——

Rossz pénzvigéc Párka-fogat;

Sivár célokat fonogat.

——

Rossz törvények hátán

Hajózik a Sátán.

——

Kormány mindig lesz magától,

De ki marad élni bátor?

—–

Ki fog túlélni, helytállni?

Ki fog majd jövőt találni?

——

Ki támasztja fel az eget?

Ki él majd – ha élni lehet?

Minden idők egyik legnagyobb magyar nemzetközi irodalmi sikerét hozta 1936-ban a londoni Pinker irodalmi ügynökség nemzetközi regénypályázata.

Tizenhárom európai ország vett részt a nagy port felvert pályázaton, mindenütt kiválasztották a legjobb regényt és ezeket küldték el a londoni központba. Méghozzá eredeti nyelven, a fordítás problémáit az angol szervezők magukra vállalták.

A mai irodalomtörténeti alapállásból nehéz elképzelni, hogy a regénypályázat hazai zsűrijében együtt dolgozott Babits Mihály, Gulácsy Irén, Harsányi Zsolt és Herczeg Ferenc. Éppenséggel – a visszaemlékezések szerint – az utóbbi volt a hangadó, mint az akkori magyar irodalmi élet great old man-je.

A magyar zsűri a beküldött kétszáz pályamű közül Földes Jolán A halászó macska utcája című regényét találta a legjobbnak.

Ma hányan tudnak róla?

De nem ez a poén.

Hanem az, hogy a nemzetközi zsűri a beküldött pályaművek közül a magyart találta a legjobbnak – az eredményt a zsűri elnöke, Hugh Seymour Walpole hirdette ki.

A harminchárom esztendős magyar írónő első regénye tizenhárom nyelven jelent meg. A díj négyezer font volt, de az összes kiadó honoráriumot fizetett, a teljes összeget akkoriban húszezer font sterlingre becsülték. Magyar író számára szédületes összeg.

Ez persze csak lehetőség. Fantasztikus szerencse.

Az ember azt gondolná, éppen ilyenkor kell kőkeményen tovább dolgozni; ha az embert Fortuna szele hirtelen a Parnasszus közelébe röpítette, már kötelesség mindent megtenni, hogy ott egy életre meg is maradjon. Írni, írni, írni…

Jót.

Még jobbakat.

Mert A halászó macska utcája valóban jó regény – de rosszul érzi magát egyedül. Az elbizakodottságra semmi ok, a magyar mezőnyben olyan regényírók vannak, mint Móricz, Kodolányi, Laczkó Géza  – meg sokan mások.

A nyilatkozatokkal meg felettébb vigyázni (kellett volna), minden ok megvolt a derűs nyugalomra. Vidáman, röviden, szerényen….

Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az ilyen sikernek itthon mindig bundaszaga van. Ez egy ilyen ország…

Várható volt, hogy a hazai kritika elveri a port a regényen, ezen kár megsértődni, annál inkább vigyázni kellene a nyilatkozatokkal.

Valóságos kritikai irtóháború folyt itthon Földes Jolán regénye ellen. Még a Nyugat sem kímélte. A legenyhébb megjegyzés úgy hangzott, hogy a dilettáns szerző véletlenül ráhibázott a nemzetközi zsűri ízlésére. Magyarán: elsült a kapanyél…

Állítólag a szerző helyenként igen furcsákat válaszolt. Ki tudja, melyiket mondta, melyiket nem.

- Van egy kutyám és egy férjem, egyik sem fajtiszta.

Kár ilyen fenséges koncot odalökni a “fajvédelem eszméitől” fortyogó sajtó uszuló szelindekjei elé…

- Világ körüli útra megyek a nyereményből!

Mintha csak tudatosan akarná maga alatt fűrészelni a fát…

Az ilyesféle siker még nem Isten szava, csak lehetőség. Élni kell(ett volna) vele.

Földes Jolán hamarosan Londonba költözött, és angolul kezdett írni, de csekély sikerrel, bár az egyik írását megfilmesítették.

Két szék közt – a pad alá…

Unius libri…

Egykönyvű ember…

A magyar irodalomtörténet számára a ragyogó tehetségű Földes Jolán lényegében ez maradt.

Meg egy kicsit az elfecsérelt siker szimbóluma.

Három vad pírszinges srác,

Szervác, Pongrác, Bonifác -

Tombol hosszú napokon;

Homokon meg romokon.

——-

Az öreg Nap szédeleg,

Elmenekült a meleg,

A szél se veszi zokon,

Eső kopog fadobon.

——

Fagyosszentek idején

Minden mese koravén,

Esőcseppek rejtekén

Rejtőzik a friss remény.

——-

Fagyosszentek ideje,

Az év bűnbánó helye,

Lomha bánat szemereg,

Esőcsepp és könny pereg.

——

Nap fején a glória

Ködös melankólia,

Felhőn borús a redő,

Esővel gyón az Idő.

——–

Fagyosszentek reggelén,

Világ néma peremén,

Néma kráter-ég alatt

Megpihen a pillanat.

——

Az Idő árja halad,

S a napok, mint vén halak,

Hömpölygő idő-vízen

Tovaúsznak szelíden.

——

Fagyos reggel, vén ravasz,

S az elröppenő tavasz

Önmagát gyászolja már,

Könnyben ázik a határ.

——

Fagyosszentek reggele

Halott reménnyel tele,

Szél és bánat: két rokon,

S konok Hit jár tű-fokon.

———

Fagyosszentek reggelén

Nyárral kokettál a Tél;

S világvége hiteget

Könnyen szálló hiteket.

—–

Fagyosszentek alkonya

Újuló remény hona,

A felhőfront somolyog,

De a Föld tovább forog.

——-

Vén fagyosszent, vén halál,

Itt az Élet dala száll;

A gyász mindig ugyanaz,

De jövőt hoz a Tavasz.

———

Fagyosszentek zord ege,

A Múlt múló hidege

Utunkba hiába áll;

Úgyis eljön már a Nyár.

A XVIII. század egyik leghírhedtebb kalandora volt a velencei születésű Giacomo Casanova. Hírnevét a velencei Ólombörtönből való szökésének, illetve a csehországi Waldstein várában írott memoárjainak köszönheti. A mű Goethe, Heine és mások tetszését is kivívta.

Casanova leginkább nőhódítóként él az európai köztudatban, de ebbeli hírnevét az újabb kutatások jócskán megtépázták. Akad olyan kutató, aki egyenesen anti Don Juan jelzővel illette a velencei kalandort, mert Casanova hódításairól az a véleménye, hogy szeretői kizárólag könnyen kapható nőcskék voltak. Casanova még ezek közt sem örvendett mindig olyan népszerűségnek, mint a mítosza mondja. Bizony, előfordult – Londonban – hogy egy tizenéves szajha az ujja köré csavarta a velenceit, eltartatta vele magát és családját, házat, vagyont zsarolt ki belőle magának.

Casanova utóbb meglehetősen kicsinyes bosszút állt: Egy papagájt tanított be, és a madár állandóan azt rikácsolta, hogy a lány nagyobb céda, mint az anyja volt…

Casanova egyébként író is volt, színdarabokat, sőt fantasztikus regényt is írt.

Bekalandozta Európát.

Személyesen találkozott Nagy Frigyessel és Nagy Katalin cárnővel. Egyiknek sem nyerte el a tetszését, de ettől nem zavartatta magát, őszintén emlékezett a rá nézve helyenként megalázó párbeszédekre.

Casanova Voltaire-t is meglátogatta. Nagyon szeretett volna minél jobb benyomást tenni az idősödő mesterre. Pontosan úgy lépett fel, ahogy számos nagyúrnál sikert aratott – zabolátlan hízelgéssel.

- Utolérhetetlen mesterem! – olvadozott. – Évtizedek óta vagyok az ön tanítványa! Kérem, engedje meg, hogy ezután is tanulhassak öntől!

Voltaire elmosolyodott.

- Nyugodtan tanuljon tőlem ezután is, Monsieur Casanova – felelte. – De valamit ígérjen meg nekem.

- Igen, mesterem?

- Ha legközelebb meglátogat, hozza el a honoráriumomat!

Éled a Nyár; kusza májusi fellegek ülnek az égen;

Fényes szent tavaszon tombol a kánikula.

——-

Hetykén próbálgatja erőit a most születő Nyár;

Mint a pokol-katlan, perzsel a Nap sugara.

——

Éled a Nyár, tele huncut gondolatokkal a reggel;

Most születik újjá évtizedes Szerelem.

——-

Távoli, halk zeneszóként néz ránk messzi jövendő;

És létünk peremén ott kószál a halál…

——

Vén História gombolyagát gördíti az Élet;

Fontoskodva talán lassabb lesz az Idő…

——–

Éled a Nyár; suttogja a szél,  hogy érdemes élni;

Újul a csók, a mosoly, éled a vágy, a derű.

SZÁZHATVANKETTEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Percekig tartott a csend.

Helmut Schellenberg mélyet lélegzett.

-         Azt mondod – nyögte aztán. – megfejtették a nyelvüket? Hogy volt ez lehetséges? Úgy tudom, egy-egy régi nyelv megfejtése az emberi szellem legnagyobb diadalai közé tartozik, és mind hosszú évtizedekig tartott. Némelyiké tovább is.

-         Igen, – bólogatott a másik. – ebben az esetben azonban másképpen történt. Nyelvészek, régészek, rejtjelfejtő szakemberek és informatikai szakértők legjobbjai fogtak össze a megfejtés érdekében, és nem egészen három év alatt sikerült lefordítaniuk az atlantiszi szövegek egy részét. Az egész világ lélegzet-visszafojtva figyelte a kutatást, és a diadalnak a Föld minden részét örültek.

Kortyolt az italából.

A szőke nő elgondolkodott. Vajon az általa ismert Földön mennyi esély lenne egy hasonló sikerre? Valószínűleg semennyi, hiszen az idők már nemcsak Atlantisz, hanem láthatóan a földi múlt felett is elszáguldottak. Talán már azért sem aktuális a felfedezés, mert nem is hozhatna érzékelhető javulást. Semmiben sem.

Karen Bozchana Kadlecikova nagyot sóhajtott. Igen, az általa ismert Földön, vagyis inkább az általa ismert világon talán már Atlantisz sem tudna segíteni. Mély fájdalmat érzett, ahogy erre gondolt.

-         Folytasd, kérlek! – szól Helmut.

Ed Philips folytatta:

-         Az atlantiszi nyelv a jelenlegi nyelvek egyikére sem hasonlított. A kutatók csalódottan állapították meg, hogy egyetlen ismert nyelvvel sem rokonítható. Olyan volt, mint maga az időtlenség.

-         Az időtlenség…- ismételte Helmut.

-         Aztán lassacskán kiviláglott, hogy a földi nyelvek jelentős részében mégiscsak jelen van Atlantisz; atlantiszi eredetű szavak százai lappanganak az emberi nyelvekben egészen mostanáig. De nem is ez volt a legnagyobb meglepetés.

-         Nem ez? Hanem mi?

Ed Philips elvigyorodott.

-         Kiderült, hogy az atlantisziak nyelve is tele van régesrégi jövevényszavakkal. A tudásuk egy része enyhén szólva is rejtélyes, ez az ókort hosszú évezredekkel megelőző, de határozottan ókori jellegű civilizáció tudásának egy része egyszerűen megmagyarázhatatlan.

-         Megmagyarázhatatlan? Mi a megmagyarázhatatlan?

-         Földrajzi ismereteik feltűnően pontosak. A technológiájuk helyenként olyan elemeket ismer, amelyek keletkezése nemigen magyarázható az ókorhoz hasonló gazdasági körülmények ösztönző hatásával. Kiderült, hogy sokkal mélyebb a múltnak kútja, mint azt képzeltük. Atlantisz, az ősrégi Atlantisz – nála is ősibb múlt emlékeit őrizte.

Elhallgatott.

-         Ez mit jelent, Ed? – kérdezte a szőke nő.

-         Elég szokatlan dolgot, Karen. Atlantisz mögött kirajzolódott egy globális civlizáció emléke. A távoli múltban. Globális civilizáció; mint a miénk.

Folytatása következik.

Huszonötödik rész

Természetesen nem a nemi szerveket jelentő trágár kifejezések puszta emlegetése teszi gusztustalanná a fenti verset; ez talán még az intim személyesség része is lehetne – egy párkapcsolaton belül. A nemi szervek trágár elnevezései tabuszó-mivoltuknál fogva váltak trágárságokká, éppen úgy lehetnek a meghittség kifejezései, mint bármi más – de kizárólag egy konkrét szerelmi kapcsolaton belül. Nyilvánosságra hozataluk megfosztja a szóban forgó kapcsolatot intim személyességétől, kiüresíti a kapcsolat érzelmi alapjait; és a szexualitást – ami normális körülmények között a szerelem elidegeníthetetlen része – az érzelmi alapok helyett valami merőben más viszonyrendszer fennhatósága alá helyezi, éppen úgy, ahogy ez a prostitúció esetében történik.

A költészet ilyen esetben tulajdon feladatkörét támadja, önmaga árulója lesz, és mint ilyen, mindenféle meghitt személyesség kifejezésére is teljesen alkalmatlan.

A szerelem az emberi társadalom legfontosabb összetartó erőinek egyike. Mint ilyennek, elsősorban érzelmi fedezetre van szüksége. A társadalom legfontosabb összetartója – minden ellenkező híreszteléssel, tudományos vélekedéssel, dogmával és propagandával ellentétben – az emberi érzelmek birodalma. Az érzelmekkel tudomány, politika, de még a filozófia is mostohán bánt az utóbbi évezredek során. Igazi jelentőségük megértése csak az utóbbi évtizedekben kezdődött.

Az érzelmek az emberi lényeg legfontosabb rétegeihez tartoznak, kézzelfogható valóságuk nincs. Kifejezésükre egyedül a művészet hivatott; voltaképpen ez a művészet legfontosabb funkciója.

A művészet az ember legsajátabb tulajdona, éppannyira hasznos, amennyire hasznos az ember önmaga számára.

Hétköznapi, röghöz kötött szempontból nézve — ahogy Nicolai Hartmann írja, éppen a legmagasabb dolgok tűnnek haszontalannak, de az emberi lét távlatait egyedül ezek teremtik meg.

A művészetre mindenütt és mindenkinek szüksége van — akkor is, ha nem tud róla, hiszen a művészet talán a legfontosabb azok közül a dolgok közül, amelyek az embert a világ csúszómászó, repülő, úszó, kérődző vagy ragadozó teremtményeitől megkülönböztetik. A művészet az emberi identitás számára általános és ésszerű szükséglet. Hegel szerint nemcsak ünnepi foglalatossága az embernek; de ez az egyetlen, ami a hétköznapok emberi-erkölcsi problémái közepette is a jó iránytű tévedhetetlenségével igazít el mindenkit, akinek van rá szeme, füle és lelke.

A művészet felelőssége pedig hallatlanul nagy. Lényegében a művészet az emberi kultúra azon része, amely az emberi lényeg, azzal emberi érzelmekben, közösségekben testet öltő emberi mivoltunk fennmaradásáért felelős.

Ezért önmagában rossz és erkölcstelen minden olyan divatos “művészi” szemlélet, amely a színpadi tevékenység homlokterébe a negatívumot, az emberi távlatok hiányát, az emberi élet értelmetlenségét állítja. Az ördög – ahogy Hegel mondja – esztétikailag hasznavehetetlen figura.

Emberi távlatok szépség és igazság egységében rejlenek. A rút a szépség viszonylag teljes hiánya, amelyben esztétikum nincs jelen (Sík Sándor), az igazán rút — mint ami az emberi lényeggel ellentétes — esztétikán kívüli jelenség.

Nem hagyhatom említés nélkül a napjainkban esztétikai és kulturális téren uralkodó zűrzavart. A XX. század esztétikai felfogása amúgy sem volt soha egységesnek mondható, most azonban már kifejezetten káoszról beszélhetünk. Az értékek zűrzavarának részben okozója a technológiai fejlődés is: a zömében a XIX. és a XX. századból származó elvrendszerek és filozófiák még napjainkig sem tudták integrálni az emberi kultúra fejlődésében bekövetkezett óriási változások nyomán keletkezett új körülményeknek a kulturális értékekre vonatkozó következményeit. A fejlődés túlságosan gyors: mire a fotóművészet polgárjogot vívott ki magának, már a film volt soron, majd ugyanennyire felkészületlenül érte az esztétikát a videó, a számítógép, majd — éppen napjainkban — az Internet megjelenése az esztétika érdeklődési körében. Emellett a hagyományos, már korábban kodifikált művészetek is olyan sokféle irányba ágaztak-bogaztak el, hogy esztétika legyen a talpán, aki képes értékesnek és értéktelennek a mezsgyéjét kijelölni.

Az sem teljesen biztos, hogy nem kell majd a jelenleg uralgó értékítéleteken jelentős változtatásokat tenni — esetleg visszamenőleges hatállyal is. A jelenleg Magyarországon eluralkodott esztétikai értékítéletek több szempontból is eltérnek a más európai országokban kialakult szemlélettől — azoknál lényegesen egyoldalúbbnak mondhatók. Másutt aligha általános, ha az irodalmi értékszemlélet némely esetekben műfaj-specifikus, vagy ha csak néhány — másutt esetleg pusztán szubkulturális jelentőségű — irányzat alkotásai kapnak helyet az irodalmi vagy művészeti érték kategóriáin belül.

A szocialista éra idején bizonyos művek nem jelenhettek meg — ennek visszahatásaként azonban már a nyolcvanas évek óta olyan szemlélet alakult ki, mintha egyedül az ilyen típusú művek volnának a lehetséges értékhordozók. A kincstári optimizmusra sarkalló kádári-aczéli irodalompolitika visszahatásaként a pesszimizmus mélységes bugyrai tárultak föl — mintha az optimizmus és mindenféle humanizmus egyenesen irodalmon kívüli kategóriává vált volna. Ez a szemlélet minden szinten megteremtette a maga utánzóit, sznobizmusát — oka lett annak, hogy amint a kádári időkben volt, manapság is létezik “hivatalos” irodalom, s ennek sincs több olvasója, mint az akkorinak volt. A korabeli magándokumentumok olvasók nélkülieknek nevezik az akkori irodalmi folyóiratokat, a mai kanonizált verseskötetekről meg olykor tulajdon szponzoraik ismerik el a nyilvánosság előtt, hogy nem olvassák őket.

A belterjesség tehát megmaradt, csak irányt váltott. Az is a régi beidegződésekre emlékeztet, hogy az irodalompolitika a legnagyobb példányszámú napilapok hasábjain teszi közhírré irodalmi reprezentánsainak legapróbb nyugati sikereit is: például azt, ha valamelyikük valamely színdarabját egy angol színház bemutatja. A premier körülményeiről a magyar sajtó mélyen hallgat: az illető színház London valamelyik elhanyagolt külvárosában található, a nézőtéri férőhelyek száma pedig az ötvenet sem éri el. Egyéb körülményekről meg éppen illetlenség lenne nyilatkozni: ki pénzelte az előadást, milyen mértékben kellett a darabot a színpadképesség érdekében átdolgozni, stb.

Irodalomtörténeti távlatok szemszögéből nézve hajmeresztő elvek kerültek elfogadásra. Kiderült, hogy az epikus műben és a drámában éppenséggel a cselekmény, a jellemek, valamint az epikai, illetőleg a dramaturgiai szerkezet az, amely “ma már” a legkevésbé fontos, amely leginkább elhagyható. Az elbeszélő művészek lebilincselő mesélni tudását a “szabad asszociáció”, az érdekes fordulatokat az “intertextualitás”, a szövegkohéziót pedig a “belső utalások” pótolják — amely elvek nyilvánvalóan a belterjessé válás álnevei. Kiváló példa mindez arra, miként lehet megtalálni egy igazán nagy hagyományokkal rendelkező művészeten belül is a kisszerűvé válás lehetőségét.

Folytatása következik.

Ezer virággal virul a Lét,

Mint Isten

Színes szeszélye;

A május az Élet

Nagy seregszemléje.

——-

Amíg május visszajő,

Lehet humánus jövő.

——

A remény, a csodatétel

Ilyenkor alkalmi vétel.

——

Satnya, száraz profit-világ;

Frissen tombol a sok virág.

——

Emberiségünk száz év múlva

Békén élni fog;

Jócskán kiegészülnek

Az emberi jogok.

——-

Lesz költészet és a verset

Sokan olvassák;

Megszűnik a most terjedő

Sivár butaság.

——-

Nem szipolyozza a pénzes

Tovább a szegényt;

Együtt locsolgatják majd

A virágzó Reményt.

——-

Hatalom a tisztességnek

Előre köszön;

Dehogyis lesz, dehogyis lesz

Újabb vízözön.

——-

Szép is lenne,

Jó is lenne;

Május van: hát higgyünk benne.

——-

Félre most, szkeptikus pofák;

Higgyünk, és csináljuk tovább.

——-

Derűlátó Május-napok;

Jövőre is május ragyog.

—–

A szkepticizmus port eszik;

Az Élet – újjászületik.

——

A csüggedés mindig vétek,

Szálljon ránk szent május-lélek.

—–

A tudás nem sokra vitte;

Nagyobb szükség van a hitre.

——

Nyelvi játék? Borsó falra..

Megint szükség van a dalra.

——

Szürke halál, tolvaj szarka;

Május és az Élet: tarka.

—–

Ezer virággal virul a Lét,

Mint Isten

Színes szeszélye;

A május az Élet

Nagy seregszemléje.

Ha nagyképű akarnék lenni, azt is mondhatnám rá: kísérleti darab.

———-

Képzeljük el, hogy II. Lajos király nem fulladt a Csele-patakba, nem veszett a mocsárba, és nem is gyilkolták meg.

Lajos király álruhában fogságba esett, a törökök rabszolgaságba hurcolták, gályarab lett, hónapokig húzta az evezőt egy oszmán hadihajón. A török gályát spanyol szövetségben álló toscanai hajósok fogták el, Lajos pedig – mint közönséges kalandor – spanyol földre került, onnan pedig egy galeon fedélzetén az Újvilágba. Ott kitüntette magát néhány ütközetben, később feleségül vette a néhai Moctezuma azték császár egyik unokáját, grófi címet szerzett, gyermekeket nemzett, és negyven évig élt még, zömmel jólétben.

Negyven évvel később, Szigetvár eleste után II. Lajos visszatér. Az immár hatvanéves egykori uralkodó jókora kalamajkát okoz…

Csak rövid részlet, mindenféle poén(le)vadászat nélkül:

——–

1. Jelenet

Miska, Severinus, Lajos, Pablito

PABLITO:

(Félre Lajoshoz):

Szükség van rájuk, uram? Itt vagyunk mi Juanilloval.

LAJOS:

(Félre Pablitóhoz):

Igen. Mindenki tudni fogja, hogy ti hozzám tartoztok, őket meg senki sem ismeri.

(Belép Pista, József és György.)

1. Jelenet

Miska, Severinus, Lajos, Pablito, Pista, József, György

PISTA:

A vitézek, gazduram!

JÓZSEF, GYÖRGY:

(Meghajtják magukat.)

MISKA:

Elmehetsz, Pista!

(Pista el.)

1. Jelenet

Miska, Severinus, Lajos, Pablito, József, György

LAJOS:

Luis de Orientes gróf vagyok, az Újvilágból jöttem. Bornemisza József?

JÓZSEF:

Igen, uram!

LAJOS:

Fügedy György?

GYÖRGY:

Szolgálatára, gróf úr!

LAJOS:

Mindketten Szigetvárnál harcoltatok?

JÓZSEF, GYÖRGY:

Igen.

LAJOS:

Nemcsak katonái, lakosai is voltatok Szigetvárnak?

JÓZSEF, GYÖRGY:

Igen.

LAJOS:

Fogságba estetek?

JÓZSEF, GYÖRGY:

Igen!

LAJOS:

A török feltételesen elengedett benneteket, gyűjtsétek össze a váltságdíjatokat.

(Csönd.)

LAJOS:

Ha jól tudom, a szeretteiteket a pasa túszként tartotta vissza, és borzalmas kínhalált halnak, ha nem viszitek a váltságdíjat.

(Csönd.)

LAJOS:

Kit tartanak fogva? József?

JÓZSEF:

Feleségemet. Kisfiamat. Két lánykámat.

LAJOS:

György?

GYÖRGY:

Öreg édesapámat. Sebesült bátyámat.

LAJOS:

(Pénzes zacskókat vesz elő.)

Ezekben a zacskókban bőségesen van annyi arany, amennyit az új szigetvári pasa követel. Jut belőle nektek és a családotoknak is. Severinus atyát azért kérettem ide, mert neki és a testvéreinek már nagy gyakorlatuk van a törökkel való tárgyalásban, a foglyok kiváltásában. Kérem, atyám!

SEVERINUS:

(Közelebb lép, és átveszi a pénzes zacskókat.)

LAJOS:

Severinus atya ezen a pénzen kivált benneteket, a szeretteiteket és másokat is a török fogságából. Atyám!

SEVERINUS:

(Biccent.)

LAJOS:

Egyetlen feltételem van. Figyelmezzetek rá!

JÓZSEF:

Isten áldja a nagyságos urat, teljesítek én bármit! Köszönöm!

GYÖRGY:

Szolgálatára, gróf úr! Készen állok!

LAJOS:

Holnap reggelig itt leszek. Utána vagy komoly vállalkozásba kezdek a király parolájával, vagy örökre elhagyom Magyarországot. Még nem tudom, hová ütnek ki a dolgok, rátok csak ennyi tartozik: épen, egészségben és szabad emberként kell holnap reggel elhagynom a fogadót. Ha így lesz, Severinus atya szabad kezet kap. Egy-egy zacskó aranypénzből kiváltja a szeretteiteket, megvásárolja a szabadságotokat, a többit nektek adja. A többi zacskót Severinus atya és rendje szabadon használja fel. Atyám!

SEVERINUS:

Így lesz, gróf úr!

LAJOS:

Ennyi a dolgotok, vitézek! Holnap reggel épen, egészségben, szabadon kell innen távoznom, és Severinus atya tudni fogja a dolgát.

SEVERINUS:

Megértettem, és így fogok cselekedni.

LAJOS:

Köszönöm, hogy felkerestél, atyám. Nem tartalak fel tovább!

SEVERINUS:

Isten áldjon gróf uram! Áldás a házra és gazdájára!

(El.)

1. Jelenet

Miska, Lajos, Pablito, József, György

LAJOS:

Tudjátok a dolgotokat?

JÓZSEF, GYÖRGY:

(Kardot rántanak.)

LAJOS:

Visszafogottabban! El a kardot!

JÓZSEF, GYÖRGY:

(Elteszik a kardot.)

LAJOS:

Nem ismertek, ne is tudja senki, hogy dolgunk volt egymással. Fogadós!

MISKA:

Hallgatni fogok, uram!

LAJOS:

Rendben! Tegyétek a dolgotokat, vitézek! Ügyesek és észrevétlenek legyetek!