Itt a vén muskétás beszél

SZÁZNEGYVENHETEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Helmut Schellenberg megütközve meredt rá.

-    Ikertestvére lehetett?
-    Nem. Nem az ikertestvére volt – vigyorgott Ed Philips. – egyiküknek sem volt ikertestvére. Ők maguk voltak.

Erre Karennek is le kellett ülnie.

Schellenberg megpróbálta összeszedni magát.

-    Rendben van, Ed – kezdte körülményesen. – Azt akarod mondani, hogy ezeknek a fickóknak két életük volt?

Ed Philips néhány pillanatig gondolkodott a válaszon.

-    Voltaképpen azt, – felelte végül. – ha a kettőt azonosnak tekintjük.
-    Nem voltak azonosak?
-    Nem hát!
-    De hát akkor…- Schellenberg reménytelen arcot vágott. – Akkor már megint nem értek semmit.
-    Biológiailag azonosak voltak – szögezte le Philips. – Más tekintetben azonban nem.
-    Miféle más tekintetben?

Ed Philips erre megvakarta a fejét.

-    Nem tudom, hogyan magyarázzam el – mondta sajnálkozva. – Bármilyen vizsgálat azt mutatná ki, hogy a két embe azonos, semmiféle módon nem lehetne őket egymástól hitelt érdemlően megkülönböztetni. Mégsem azonosak. Más időhöz tartoznak. Úgy is mondhatnám, más idődimenzió, vagy eltérő idősík tartozékai.
-    Idődimenzió? Idősík?
-    Igen.
-    Ilyesmiről csak science fiction-ben hallottam.

Karen Bozchana Kadlecikova elmosolyodott. Ő maga soha egyetlen scifit sem olvasott végig, mégis kezdte érteni.

-    Ebben rejlik az egész időutazási probléma lényege – fejtegette Ed Philips. – nem a mi időnkből jöttek.
-    Nem a mi időnkből?
-    Nem hát. Egy másik időből érkeztek, létrehozva ezzel a mienket.
-    Ezt nem értem.
-    Más se értette. A tudomány is csak jelentős késéssel kapcsolt.
-    Kapcsolt?
-    Igen. Az első problémafelvetés így hangzott: Vajon ezért születtek-e meg a mi időnkben is, mert nem okoztak jelentős változásokat?

Schellenberg tátott szájjal hallgatta, Karen is csendben figyelt.

-    Különféle elméletek születtek – folytatta Ed Philips. – A többség arra az álláspontra helyezkedett, hogy ezek az időutasok nagyjából ugyankkor érkezhetek, de más és más időbe pottyantak. Ahonnan küldték őket, ott valószínűleg igen nagy a bizonytalanság, olyan szerkezetet használhattak, aminek nagy a szórása. Az összes ugyanazon expedíciónak lehetett a tagja.
-    Ugyanannak az expedíciónak?
-    Több jel is erre mutatott.
-    Elszakadtak egymástól?

Ed Philips erre komoran bólintott:

-    El bizony! De nemcsak emiatt voltak szerencsétlenek. A vizsgálatok azt állapították meg, hogy azok a nyomorultak egy percig sem éltek a múltban. Rögtön az érkezésük után erőszakos halált haltak. Talán ezért nem idéztek elő jelentős változást, ezért születhettek meg aztán a mi időnkben is.

Schellenberg a fejét csóválta.

-    Még mindig nem értem teljesen.
-    Arról van szó, – fordult hozzáa szőke nő. – hogy visszamentek a saját múltjukba, ezzel be is avatkoztak, metrt önmaguk számára jelenné tették a múltat, ezzel meg is szüntették annak múlt-jellegét, és kizártákmagukat saját korábbi időotthonukból, de semmi hasznát sem vették, nem voltak képesek ott semmiféle jelentős tevékenységet végezni, mert rögtön az érkezésük percében, vagy nem sokkal később megölte őket valaki. Vagy valami.
-    Igen – bólintott Ed Philips.
-    Viszont, – folytatta Karen. – a puszta érkezésükkel megteremtették a mi idősíkunkat. Jól mondom, Ed? – nézett a férfira.

Ed Philips bólintott.

-    Majdnem, – felelte aztán. – de talán az a pontosabb, hogy az expedíció azon tagjai teremtették meg a mi idősíkunkat, akik életben maradtak, és jelentős tevékenységet fejtettek ki a mi múltunkban.
-    Ők teremtették a mi idősíkunkat?
-    Azt hittem, az eddigiek alapján ez már könnyen belátható.

Helmut Schellenberg nagyot fújtatott.

-    Hát annyira könnyen nem! – fakadt ki. – Mi bizonyítja ezt?
-    Bizonyíték? Akad az is.
-    Micsoda?
-    Az eredeti időben, ahonnan az időutasok érkeztek, nem létezett űrutazás, a világot sem gyarmatosították. Az egész emberiség a Földet lakja.

Folytatása következik.

Tizedik rész

A mindezt kísérő szabadság-demagógia egyre kevesebb embert téveszt meg. A kelet-európai létező szocializmusok lebontása átmenetileg növelte ugyan a liberális elvekben vakon bízó emberek számát, de azóta már évtizedek teltek el, a kiábrándulás egyre mélyebb.

A világot uraló (vagy uralni vágyó, hiszen ez korántsem egyértelmű) gazdasági rendszerek szeretik önmagukat valamiféle szükségszerű struktúrának láttatni; azaz a jelenlegi világhelyzetet a bőszen tagadott Isten helyett valamiféle materiális végzet által eleve elrendelt és kikerülhetetlen, valamint meghaladhatatlan szituációnak feltüntetni. Sőt többnek: az emberi lehetőségek határának. A tökéletes és felülmúlhatatlan gazdasági-politikai rendszernek. A történelem végének. Éppen úgy, ahogy az amerikai Fukuyama írta fentebb említett, Jacques Derrida által joggal kifogásolt, buta könyvében.

A világot irányító érdekcsoportok célkitűzései a lehetőségeikhez mérten kimondottan sivárnak mondhatók. Olyanok, akár a szélviharban a madárijesztő; ahogy a globalizációs propaganda mind több eleme válik hiteltelenné, annál inkább kitűnik nyers értelmetlenségük, halott mivoltuk. Kulturális háttérként egyre kevésbé bízhatnak a hagyományos erkölcsi értékeket felmutatni akaró művészetekben; inkább valami olyasmire van szükségük, ami csökött ellenkultúra jellegével nem képes a társadalmat integrálni, inkább szubkultúrára hasogatja, mert maga is csupán törékeny szubkultúra – aminek sem tiszteletet parancsoló tradicionális alapja, sem pedig komoly tömegbefolyása nincs.

Valamikor – ahogy ezt Derrida is taglalja – a multinacionális finánctőke irányítói jobboldali gondolkodású emberek voltak, és a világban is a jobboldaliságot támogatták. A Szovjetunió bukása utána azonban ennek már nem volt többé tartalma. „Magasabb körökben” a jobb- és baloldaliság különbsége elmosódott, mindkettő puszta címkévé vált. A létező szocializmus összeomlásával a baloldaliság célja, értéke, mibenléte amúgy is megkérdőjeleződött, a baloldali értékek válságba kerültek. Ekkor derült ki a globalizáció haszonélvezői előtt, hogy számukra micsoda felmérhetetlen tartalékokat rejteget a baloldaliság. Az egykori proletár internacionalizmus és a nemzetköziségre apelláló antinacionalizmus mára megmaradt, eltorzult csökevényei hasznos fegyvernek ígérkeznek a lokális kultúrák, a nemzeti értékek és a hazafiasság elleni harcban, eleve nemzetköziségre épülő, globális kitekintése pedig még némi „filozófiai” természetűnek tűnő látszatfölényt is biztosít ezekkel szemben.

A globalizáció multinacionális finánctőke által preferált szerepében a baloldaliság már nélkülözhetetlen. A liberalizmus aktuális változatával összeházasítva mára ez vált a multinacionális finánctőke vezető globalizációs ideológiájává.

Különösen szerencsés a globalizációs ideológia számára, hogy az irodalmi kánon mindig is baloldali természetű volt. Régebben akadt ugyan másféle kánon is, nemzeti kánonok elsősorban, de azt – mivel politikai értelemben kompromittálta magát; vagy eleve kompromittáltnak tekintették-  a baloldali kánonok mára régen elgyőzték, megsemmisítették, bedarálták. Helyenként a nyomait is eltüntették. Az irodalomtörténetek – főleg Kelet-és Közép-Európában – erősen féloldalasak lettek, hiszen egyedül a kánon által (utólag) szentesített szerzők, művek és irányzatok kapnak bennük helyet, úgy tűnik, mintha a kánontól eltérő szemléletű irodalom semmiféle értéket nem produkált, mintha nem is létezett volna. Egyszer majd újra kell írni emiatt a XX. századi magyar irodalom történetét is, mert a kánon mára már kimondottan akadályozza a tisztánlátást.

Az úgynevezett posztmodern elvek kapóra jönnek a multinacionális finánctőke számára, hiszen az általuk megvalósított kanonizált irodalom és költészet neki több mint ideális; az egyedüli olyan globalizált „elitkultúra”, amelyre támaszkodhat, ami a célkitűzéseinek pompásan megfelel.

A nyeregbe került posztmodern pedig éli a maga eléggé szűk kitekintésű életét folyóiratok, díjak, protokolláris rendezvények és kiadások körül; a nemzetközi kapcsolatok miatt ezt a dohos kis kalickát tágasnak képzelve nem veszi észre – vagy nem akarja észrevenni, hogy a világban voltaképpen valódi funkciója, küldetése nincs. Legalábbis valódi nincs. Bornírt kis világában jelentősnek érzi magát, és segít ideológiai falat vonni minden mással, minden igazi kultúrával szemben.

Meglepően sok energiát pazarol védekezésre, legfőképpen a dilettánsok elleni harcra. Egész mai esztétikánk egyik alapkérdése, hogy voltaképpen ki a dilettáns, kit is kell annak tekinteni. Régi korok meghatározásaival (látszólag) nem sokra megyünk, hiszen manapság éppen a kanonizált, koszorús-díjas költőink és íróink élnek és viselkednek úgy, ahogy a régebbi literátorok a hatalomnak farkát csóváló, előkelőségek és pénzemberek körül törleszkedő, díjak körül tolongó, belterjes kis világban hangosan kukorékoló dilettánsokat jellemezni szokták.

Természetesen nem véletlenül pözsög annyit a posztmodern kánon a „dilettánsok” ellen, oka van a félelemre, fél is az általa dilettánsoknak nevezett íróktól és költőktől, mint ördög a tömjénfüsttől.

Le kell szögeznem: a posztmodern kánonnak, és képviselőjének, a szürke posztmodern tömegben hemzsegő költőnek és írónak a valódi dilettánssal semmi baja sincs. Különösen a gazdaggal nincs. Az ilyenek alapítják a díjait, ösztöndíjait, pénzelik gyors egymásutánban sorjázó, valódi közönség nem olvasta köteteit, semmi jelentősről sem szóló útjait, egyesületeit, támogatják külföldi megjelenéseit, hálásan hasra esnek előtte – vagy a vendégeiknek mutogatják, mint valami különleges vadállatot.

Voltaképpen a szegény dilettánssal sincs baja a posztmodern kánonnak, sem a posztmodern költőnek. Az ilyenek alázatosan autogramot kérnek, esetleg fárasztják a költőt vagy a szerkesztőt gyöngécske írásaikkal, a ledorongoló kritikától megsértődnek – aztán előbb vagy utóbb elnémulnak.

Ők alkotják a posztmodern második és harmadik vonalát. Ez önmagában még nem is volna kellemetlen, hiszen minden korábbi korszakban megvolt a költészet minőségi elvű hierarchiája, és az élvonalbeli költők nem szokták lenézni gyengébb társaikat, tudván, hogy fontos és időnként nélkülözhetetlen részei ők is az irodalmi életnek. A posztmodern esetében ez már nem teljesen így van, hiszen a kevésbé tehetséges költők gyengébb művei ugyanazon elvek szerint épülnek fel, mint a jelentősebbeké, és időnként keményen rávilágítanak az alapelvek sivárságára is.

Máskor meg kimondottan hasznosak: író-olvasó találkozókat szerveznek, nyüzsögnek, meghívják a díjas-koszorús költőket ide vagy oda, néha interjúra kérik fel őket; mindenképpen pénzt és ismertséget hoznak a számukra. Hogy aztán az ismertséggel a „nagy művész” mennyire képes élni, az más lapra tartozik.

A posztmodern (vagy kései neoavantgarde) kánonnak igazából nem a dilettánssal van baja, hanem valaki mással. Mivel ez nagyon is érinti a szerelmi lírát, beszélnem kell róla.

Kezdeném azzal, kit is, kiket is titulálnak dilettánsnak.

Elvileg ugyebár a rossz, a gyenge, a tehetségtelen írót, költőt. Aki még esetleg erőszakos is, aki meg van győződve saját elhivatottságáról. Nyilván vannak ilyen karikatúraszerű figurák, létezésük pedig igen jól jön a posztmodern ideológusoknak, hogy minden más, az övékétől eltérő lírai megnyilvánulást teljes rosszhiszeműséggel egybemoshassanak velük.

Igazság szerint a dilettánsozásnak – nálunk legalábbis – egyre inkább politikai felhangjai (is) vannak. Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy másutt is így van, vagy így lesz előbb-utóbb. A jelenség viszonylag friss, de egyre gyorsuló tempóban halad. Az irodalmi életben politikai alapú szekértáborok keletkeztek és keletkeznek, ami azt eredményezi, hogy a kánon által felügyelt szférák szűkülnek. Előbb-utóbb ez nyilvánvalóan oda fog vezetni, hogy dilettánssá nyilvánítanak majd minden olyan alkotót, aki nem a kánon által megkövetelt egyedül üdvözítő baloldali liberális elveket vallja, illetve aki nem tartozik ennek szekértáborába. A kánon természetéből adódóan nem tehet engedményt, sőt a globalizáció előre haladtával mind inkább elmerevedik. A más politikai hitvallást valló alkotók és művek egyre inkább kívül rekednek rajta.

A kánon elmerevedésével párhuzamosan lényegében interdiktum alá kerülnek a kánon által elvárttól eltérő formai és tartalmi törekvések, és a politikai felhangok erősödésével a kánont oltalmazó médiumok frazeológiájában az ellenfél nem csupán eretnek lesz, hanem szélsőséges is.

Ez a folyamat jelenleg a kezdeténél tart, de a tendenciája nyilvánvaló. Ezért némi visszahatás is érezhető. Jelenleg a dilettánsok kiátkozása sok esetben már olyan módon történik, ami magát, a kiátkozót kompromittálja elsősorban.

Nézzük tehát, kit is, kiket is mondanak ezen kívül dilettánsnak a gyakorlatban?

    Elsősorban azokat, akik a kánon gyakorlatától eltérő tartalmi és formavilágot valósítanak meg a lírájukban.
    Akik a kanonizált költőktől eltérő politikai vagy egyéb nézeteket vallanak.
    Akik nem tartoznak a kanonizált költők valamelyik egyesületéhez.
    Akik nem jelennek meg valamelyik kanonizált médiumban.

Természetesen érdemes ellenpróbát is tartani. Ki az, aki nem dilettáns?

    Hivatalos, kanonizált fórumok vagy médiumok által elfogadott,
    „Megfelelő” orgánumban, elsősorban folyóiratban megjelent,
    Kanonizált irányzathoz tartozó,
    Kötettel rendelkezik,
    Megfelelő orgánumtól megfelelő kritikát kapott,
    Rendelkezik a kanonizált körök által elfogadott díjjal,
    Tagja valamelyik kanonizált egyesületnek.

A felsorolás nem tartalmaz hangsúlyokat, igazából a kanonizált líra világában az előrejutás sokkal kevésbé függ az alkotás színvonalától, mint a hatalmi és a protokolláris tényezőktől, a kapcsolatrendszerben elfoglalt helytől. Nagyon leegyszerűsítve: költőnek tekinthető, aki ezt hivatalosan igazolni tudja.

A minőség másodlagos szempont, a közönség elismerése azonban egyértelműen hátrányos. Akit a „plebs” szeret, gyanús, annak populista íze van, azt nem divat elismerni, támogatni meg főleg nem. Eme kificamodott logika értelmében „az igazi költő” a „műveletlen tömeg által el nem ismert, meg nem értett. Minél kevesebben olvassák, annál nagyobb költő.

A kisszerűség megteremti a maga patinásnak tűnő kapcsolatrendszerét, és eredményesen szigetel el a valóságtól. A kapcsolatrendszernek a határokon túlra való kiterjesztése a jelentősség látszatát kelti, „világra szólóvá” teszi azt, ami voltaképpen belterjes. Ha a kommunikációs mező leszűkül, fontosnak és meghatározónak tűnnek olyan banalitások, mint hogy ki melyik egyesületből és miért lépett ki, melyikbe lépett be, ki milyen díjat vett át éppen, hol milyen pohárköszöntőt tartott, ki hány percig beszélt, mit hangsúlyozott, melyik „vájt fülű” kritikus kiket sorolt fel, és milyen sorrendben.

A jelentéktelenség a szolgálattevő média készségességéből fakadóan terjed tova. Különválik egymástól a líra, illetve a róla szóló híradás. A média már régen nem tudósít versekről, hiszen azok teljességgel érdektelenek, megelégszik helyettük a költők listájával. Listák itt, listák ott, listák amott. Ez nagyon emlékeztet arra, amikor a munkásmozgalom-történeti jegyzetek rendszeresen felsorolták a párt vezető testületének tagságát; a listában felolvad az egyén, de anélkül, hogy  a lista valamiféle közösségi bölcsesség látszatát keltené.

A költészet felülről vezérelt jelentéktelenségének fontos állomásához érkeztünk, maga a lista jelzi művek, személyes élmények és benyomások hiányát. Előttünk áll a költészet inflációjának immáron végső stádiuma. Minél hosszabb a lista, annál jelentéktelenebb, amit képvisel. A hatalom szempontjából mestermunkának tűnhet, hiszen van egy olyan sznob költészet, amelynek a hatóköre eredendően kicsi, de sikerrel gátolja egy másmilyen líra kialakulását.

„A költők a világ el nem ismert törvényhozói”?

Ilye körülmények között aligha. Csak egy belterjes szubkultúra; futballcsapatnak sok, társadalmi jelentőségű csoportnak kevés. Ahhoz azonban, hogy költőként funkcionáljanak, valóban túl sokan vannak. Hosszú, személytelen lista, sok jelentéktelen névvel.

Viszont – protokolláris jellegénél fogva – a költő státusz üres megélhetési pózzá degradálódott. Lehet vitázni az aktuális kormányzattal, milyen díjhoz mi jár. Kinek miféle anyagi támogatás dukál. Lehet önkormányzatnál, pártnál kuncsorogni kiadásért, díjért, ösztöndíjért.

A közember sokkal többet lát ebből, mint szeretnék. A fejét csóválja, és bohócnak érzi a fontoskodó költőket. Itt is egy, ott is egy. A „költő” számára valami különleges megtiszteltetés. Nem nagyon érti, hogy lehet ez „foglalkozás”.

Foglalkozása: költő…

Mit csinál reggel nyolctól este hatig – kérdi a közember. Mit csinál? Költ?

A listán annyian vannak, hogy már ezt se teszi fel. Végig se olvassa a listát.

Hovatovább a lista pótolja a közember felé az érdemi költészetet, gondolhatnánk. Ez azonban nem így van.

A szerelmi líra mégsem szűnik meg. Ahogy a szerelem sem. Fütyül a kánonra.

Folytatása következik.

Eljött tél fejedelme, a vén Január, a közömbös;

Csontig elhatnak rossz, cinikus szelei.

——-

Bíbor éjszaka útján baktat a Fagy vicsorogva;

Csillagfényt dermeszt, s rágja a vén kapukat.

——-

Újra a mérlegen ül januárban a Lét meg a Semmi;

Senki se tudhatja, mit hoz az esztendő.

——

Tél fejedelmének természete régen a nemhit;

Azt hiszi, megdermeszt minden kis lángot.

——

Ködtakaróban szunnyad a Hold is a szkeptikus égen;

Fáradt nemhiteket ápol a lusta eső.

——

Nincs menedéke a Hitnek  a Létben más, csak az ember;

Öntelt szkepsziseket víg mosolyunk zaboláz.

—–

Öntelt vén Január lassan tovaballag előlünk;

Zsákjában cinikus zord fagya ott csikorog.

——-

Elmegy a Tél, itt hagy minket szerelemnek örülni;

Szkepszis csúf szigetét elnyeli majd az Idő.

Aláaknáztattam a tatár lovasság várható gyülekezési helyeit a folyó mindkét partján, valamint a hídfő megközelítési pontjait, és magát a két hídfő területét. Mindenütt rézsútos alagutakat akartam fúratni, de a legtöbb helyen erről le kellett tennem, főleg az idő hiánya miatt. Meg amiatt is, mert a hídfő megközelítési útjai esetében attól is félnünk kellett, hogy ezek már a hídelemeket szállító nehéz szekerek alatt is beomlanának, ha túlságosan meglazítanánk a talajt.
A talajt mindenütt viszonylag könnyű volt megmozdítani, az általunk munkába vett altalaj sehol nem volt fagyos. Magam csak néha fogtam ásót a kezembe, egyéb dolgom is akadt sok, viszont Péter gróf errefelé igen szokatlan dolgot művelt, amikor szerszámmal a kezében naponta hosszú órákat dolgozott igen serényen a föld alatt is. Tekintélye az aknászok előtt ezzel hatalmasan megnövekedett.
Mondják, hogy Zrínyi-Újvár építésénél maga Miklós gróf is szorgalmasan dolgozott a napszámosokkal egy sorban; hogy egész nap maga is hordta a földet az épülő bástyákhoz. Valószínűleg igaz, Péter grófot magam is láttam dolgozni, roppant testi erejéhez mérhető lendülettel munkálkodott, hatalmas tempót diktált. Több helyen is beállt az aknászok közé hosszabb vagy rövidebb időre, mindig ott, ahol az akna nem készült olyan gyorsan, ahogy reméltük.

Sokkal több puskaporra volt szükség, mint azt Zrínyi gróf előtt felbecsültem: négyszer annyira. Szerencsére nem okozott gondot a tetemes mennyiségű lőpor előkerítése, a Zrínyiek váraiban mindig több évre elegendő készletet halmoztak fel belőle, lőpormalmaik is vannak jócskán, és az alapanyagok beszerzése sem jelent gondot.
Maga Miklós gróf mondta ki:
-    Ne sajnáljuk a lőport a tatártól! Kerüljön mindenhová tisztességes mennyiség!
Került is, bőven mindenhová. Lényegében mindenütt a szakértő, Vauban elveihez igazodtam.
Több mérföldnyi gyújtózsinórra volt szükségem. A Zrínyi grófoknak bőségesen volt ebből is, de korántsem annyi, mint amennyi kellett. A gyújtózsinór gyártását Gaudi András úr szervezte meg és irányította, fényes eredménnyel; sokkal több készült, mint amennyit végül valóban elhasználtunk. Annak ellenére, hogy – amint hamarosan rátérek – sehol nem fukarkodtam a gyújtózsinórral.
A több tucat ácsnak is munkát adtunk, hiszen az aknafolyosókat – különösen a tatár lovasság gyülekezési helyei alatt – alaposan ki kellett támasztanunk, hogy idő előtt be ne omoljanak. Nagyon ügyelnünk kellett arra is, hogy külső szemlélők ne fedezhessék fel a munkálatokat sem közben, sem pedig az aláaknázás után.
Emiatt Zrínyi Miklós gróf huszár századai rendszeres felderítő portyákat hajtottak végre a környéken, hogy az ellenség mozgását megfigyeljék. Utazó kereskedők ebben az évszakban nincsenek, aki mégis volt, az még kénytelen volt a légrádi vagy a csáktornyai vár vendégszeretetét élvezni, mert semmiféle okból sem mehetett tovább. Csupán néhány ember járt így, mind örmény vagy szerb.
Hamarosan híre jött, hogy a tatár a Drávához közeledik, hogy rövidesen az eszéki hídhoz ér, utána meg értesültünk róla, hogy már át is kelt az ideiglenes hajóhídon. A munka vége felé jártunk, megkettőztük erőfeszítéseinket.
Tudtuk már: a tatár jövetele nem vaklárma.
A tapasztalt felderítők azt jelentették, hogy a tatár tömérdek vezetéklovat cipel magával, de a létszáma valóban nem lehet nagyobb nyolc-tízezer főnél. Valószínűleg valami nagyon fontos, fejedelmi személy vezeti a hadat, talán maga Mehmed Girej, a krími kán.
Valami szöget ütött a fejembe.
-    Hoz-e magával a tatár vezetéklovakat a Murához?
-    Feltétlenül – felelte Péter gróf. – Vezetéklovak nélkül nem tatár a tatár.
-    Át is hozza őket a folyón?
-    Valamennyit mindenképpen. Egyetlen tatár sem kockáztatja, hogy a lova elvesztése után gyalog kelljen menekülnie, mert az számára a biztos halált jelentené. Úgy gondolom, minden harcos magával visz a Murán túlra is egy vezetéklovat.
-    És mi lesz a többivel?
-    Valahol őrizni fogják őket.
-    Hol?
-    Minél közelebb a folyóhoz, hogy a visszatérők majd átülhessenek rájuk.
-    Hol van itt erre alkalmas terület?
Szétnéztünk. A tartalék lovak dolga kemény feladat elé fogja állítani a tatár parancsnokot. Jószerivel sehol sincs olyan hely, ahol egy ménest könnyen őrizni lehetne.
-    Mégis, hol lesznek a lovak?
Péter gróf is a fejét vakargatta, én se tudtam felelni a saját kérdésemre.
Sötétedés után megszólítottuk az egyik legügyesebb lovászt. Jánosnak hívták, éppen most jött utánunk Csáktornyáról.
-    János fiam!
-    Nagyságos úr!
-    Te vagy a tatár kán főlovásza.
-    Rosseb akar az lenni!
-    János fiam, segíts nekünk! Ha te lennél a tatár főlovász, hová tennéd a temérdek vezetéklovat.
-    Mennyi az a temérdek, nagyságos uram?
-    Sok, János fiam. Több ezer.
-    Mi a fészkes fenének hozták ide őket?
-    Mert a tatár az tatár! Hová tennéd a lovakat, fiam? Nagyon fontos, hogy mit felelsz!
-    Ha olyan fontos, kérek pár percet, hogy körbejárjak, nagyságos uram!
A fiú csak félóra elteltével jött vissza.
- Nehéz ügy, nagyságos uram, a lovaknak sehol se jó. Ha onnét érkeznek – mutatta. – balra erdő, ami semmiképpen se jó. Hátraküldeni meg nem lehet azt a sok állatot. Ha semmiképpen sem viszik őket magukkal, akkor egyetlen hely van: a vár mögötti lapályos rész, az árkokon túl. Ott se jó, de ott talán egybe lehet tartani őket.
Meg is mutatta. A török egykori ostromállásai mögötti terület. Jó háromszáz lépésnyire Zrínyi-Újvártól.
Ez adta az utolsó ötletet.
Bevallom Neked, Jane, eredetileg ágyúkat akartam átvitetni a felrobbantott Zrínyi-Újvárba, de erről mindenki lebeszélt.
-    Olyan ostobaságot ne műveljen kegyelmed – mondta Zrínyi gróf. – Lőhet néhányat, és a tatár látja a torkolattüzet. Elözönli a várat, és kegyelmedet minden emberével együtt vagy tüstént levágja, vagy karóba húzatja. Ezt nem engedem.
Igaza volt, le kellett mondanom az ágyúk használatáról. Más kellett kitalálni.
Az előkészületeket szinte belengte a gyújtózsinórral kapcsolatos problémák valóságos rengetege. Hogyan helyezzük el őket?

Folytatása következik.

Férfinak teremtettél, Istenem,

Ha akartad,

Ha nem,

Azzá lettem;

S bár a szolgaság térdel, és makog,

Én előtted is

Állva maradok.

——–

Nagy feladatot adtál, Istenem,

S ha akarod,

Ha nem,

Dolgom teszem;

Csak pillanat a fényes Létezés,

De tudom már,

Hogy nincs

Elrendelés.

——-

Te teremtettél szörnyet, Istenem,

S ha akarod,

Ha nem;

Vérét veszem.

Bár tűzokádó, roppant teste van,

Én mégis

Le fogom győzni,

Uram.

Naszreddin Hodzsa a keleti mesék híres hőse, törökök és perzsák is a sajátjuknak tekintik, Kínában pedig éppenséggel ujgur népi hősnek tartják. Emlékére évről évre fesztiválokat rendeznek ma is.

A híres kópé és mesehős valószínűleg perzsa lehetett, és talán a XIII. században élt.

Történt egyszer, hogy remek öszvért vett valami vásáron. Mindössze öt ezüstöt fizetett az állatért, és boldogan indult hazafelé.

A sivatagban azonban rettenetes viharba keveredett. Amikor már szinte teljesen betemette az alattomos homok, Naszreddin Hodzsa halálfélelmében fogadalmat tett:

-    - Istenem, segíts meg! Ha túlélem az ítéletidőt, eladom az öszvért, és az árát a legelső koldusnak adományozom!

A hodzsa túlélte a pokoli vihart. Másnap reggel kissé fejfájósan, de egészségesen ébredt. Az első ima után jutott eszébe tegnapi fogadalma. Ettől tüstént ezer ráncba szakadt a homloka.

A keleti ember számára a fogadalom szent dolog. Be kell váltani. A legostobább fogadalmat is teljesíteni kell. Különösen azt, amit a veszedelem pillanataiban tesznek.

Csakhogy Naszreddin Hodzsa nemcsak esendő ember volt, hanem igen csavaros ésszel megáldott kópé is. Mit tegyen?

Vakarta a fejét, de nem jutott egyébre: a fogadalmat teljesíteni kell. Nem mindegy azonban, hogyan.

Visszasétált a vásárba. Hanem, mire odaért, már tudta, mit fog tenni.

Pár fillérért vásárolt egy bájos, pelyhes tollú kis naposcsibét, kezébe vette a pöttöm jószágot, és árulni kezdte az öszvért. Hamarosan feltűnt a színen az első komoly vevő.

-    Hogy’ adod a szamarat?
-    Csak ezzel a csibével együtt eladó!
-    Hogy’ adod együtt a kettőt?
-    A szamarat egy réz petákért, de a csibe ára öt tallér.

Nagyot nézett a vevő. Allah elvette ennek a fickónak az eszét? Az öt tallér nem sok, gyorsan legyünk túl a vásáron.

-    Itt van. Megadom az árát!

Ez kellett csak a hodzsának. Boldogan elvigyorodott. A réz petákot az első koldusnak adományozta, az öt talléron meg vásárolt egy újabb öszvért.

A kecske is jóllakott, és a káposzta is megmaradt…

Vén kujon volt ma a Nap;

De aligha bánta,

Hogy az áhítozó földet

Újra megkívánta.

——-

A duzzogó felleget

Gyorsan félretolta,

Sugárözönben ömlött

Büszke férfi-volta.

——-

A tél-zúzta föld pedig

Nagyon várt e kegyre,

Nászt ült vele a vén kujon

Órák hosszat egyre.

——-

Vigasztalan téli eső

Így szakadt ma félbe,

A Nap fényes kora tavaszt

Varázsolt a télbe.

——–

Tüstént felborzolódik

A Gonosz hideg szőre,

Ha a világ szert tehet

Egy kis férfi-erőre.

——

Az entrópia hidege

Tüstént tovaszállna,

Habzó szájú világvége

Sírva retirálna.

——

Férfierőre vágyik

A Föld – és minden Lánya,

Nincsen nagyobb katasztrófa,

Mint ennek hiánya.

——

A zord Létet a teremtő

Erő melegíti,

Az áhítozó földeket

Megtermékenyíti.

——-

Valaha Szerelem támadt,

A Semmi Létté lett,

És amíg csak van Szerelem,

Megmarad az Élet.

—–

A végtelen, sötét, meddő,

Csillagmagány éjben

Az Élet nem más sohasem,

Mint Tavasz a Télben.

——

A Szerelem teremti,

S adja tovább a Létet,

Nincs más a Szerelmen kívül,

Ami Létet éltet.

——–

Tán magunk is, amint állunk

Az Idő szelében,

Tán mi sem lehetünk mások,

Mint Tavasz a télben.

SZÁZNEGYVENHATODIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Percekig csend volt. Most Karen is csodálkozott, Helmutnak meg egyenesen fennakadt a szeme. Ed Philips most már érezhetően azt latolgatta, mennyit mondhat még el.

Karen gyanút fogott. A látszólag kedélyes mese mögött talán valami olyasmi rejlik, ami befolyásolhatja a mostani helyzetüket? Ami nagyon befolyásolhatja?

A szőke nő magában bólintott. Kell, hogy legyen mögötte valami. A felismerés hirtelen nyilallt belé, össze is rezzent tőle.

-    Ed, – mondta kemény hangon. – a lényeget akarom hallani.
-    Mi a lényeg, Karen? – vigyorgott rá a férfi.

Helmut magához tért.

-    Nem értem, – kezdte. – mi az, hogy egyikük sem ment időutazásra, mégis előkerült a koponyájuk? Ez nekem fából vaskarika.

Ed Philips arcán savanyú mosoly jelent meg.

-    Van ennél nagyobb rejtély is, Helmut.
-    Hát mondd már el, a franc essen beléd! – rivallt rá az ifjabbik Schellenberg.
-    Halljuk, Ed! – tette hozzá Karen.

Philips egy pillanatig vonakodott. Karen merően nézte a férfi. Ismerte már ezt az arckifejezést, Ed ilyenkor azt fontolgatja, mennyit is mondhat el, vagy mit kell hazugsággal kiegészítenie.

-    Az igazságot akarjuk hallani, Ed.

Ed Philips bólintott, Karen megnyugodott. A férfi az igazat fogja mondani.

-    Halljuk, Ed! – sürgette meg.
-    A dolog meglehetősen sok találgatást, nagy felfordulást és pánikot okozott bizonyos körökben – folytatta Philips. Érezhetően örült, hogy rászánta magát. Karen feszülten figyelte. Rajta akarta kapni, ha hazudik.
-    És? – türelmetlenkedett Helmut.

Ed Philips laposan a szőke nőre pislantott, és folytatta:

-    A földi maradványok kétségtelenül azoktól a személyektől származtak, akik továbbra is a jelenben éltek. Egyikük sem volt időutas, de szinte mindegyik részvétele tervbe volt véve valamelyik expedícióban. Az egyik időbázis-parancsnok lett volna, de szinte az utolsó pillanatban valaki mást neveztek ki helyette. A másikat sérülés érte, a harmadik családi okokból mondta le a részvételt.

Nagyot sóhajtott.

-    Egyikük sem ment el a múltba – szögezte le aztán.
-    Dehogynem! – nézett rá mérgesen Helmut. – Nyilván mindannyian elmentek, csak később! Ostobaság!

Ed Philips válaszul úgy nézett rá, mint aki csak erre a megjegyzésre várt.

-    Nem így volt, barátom! – csapott le gúnyosan. – Egészen más a valóság, és ez már a legelső eset kapcsán ki is derült. Az időbázis-parancsnoknak jelölt tiszt már nyugdíjban volt, amikor a maradványai előkerültek. Túl volt a hetvenen. A lelet vizsgálata azonban azt mutatta, hogy a múltban körülbelül negyvenöt évesen vesztette életét.

Helmut Schellenberg erre olyan ostoba képet vágott, hogy Karen kezdte sajnálni.

-    Nahát! Ezt nem értem! Nagyon nem értem! Akkor mégis tévedés történt?
-    Nem barátom, vigyorgott Ed Philips. – Nem történt tévedés.
-    Akkor most már semmit sem értek! – Helmut csaknem elsírta magát. – Semmit. Egyáltalán: semmit.

Hirtelen gondolt valamit:

-    Esetleg valami szélhámos foglalta el az időbázis-parancsnok helyét?
-    Nem, Helmut. Nem volt semmiféle szélhámos.
-    Akkor végképp nem értem…

Karen kajánul elmosolyodott. Ed Philips hagyta főni a levében néhány pillanatig az ifjú Schellenberget.

-    Nem volt szélhámosság, Helmut – ismételte meg aztán. – Az öreg tiszt valódi volt.
-    De hát a lelet?
-    Az is valódi volt.
-    Ezek szerint valóban meghalt a múltban? De mégis élt a jelenben is?
-    Igen, Helmut. Az illető negyvenöt évesen életét vesztette valahol a nagyon távoli múltban. Emellett azonban hetvenévesen a jelenben is élt.

Folytatása következik.

Kilencedik rész

A szerelmet (burkoltan) tagadó „tudományos” elgondolások egyik típusa a szerelmet valamiféle groteszk „történetiség” kényszerzubbonyába próbálja kényszeríteni. Már beszéltem egy ilyenről, de a fentebb idézett teória nem az egyetlen. Ha a tudomány képes volna elhitetni velünk, hogy a szerelem a történelem egy meghatározott korszakának terméke, nemcsak saját elméleti fogalmait kényszeríthetné fölébe, le is rombolhatná a tudatunkban a szerelem mítoszát. A deheroizálás persze a legtöbbször önmagában is veszélyes és értelmetlen értékrombolás, itt azonban több volna: a szerelem, mint „történeti produktum” várhatóan el is tűnne egy újabb korszakban, ami remek ürügyet szolgáltatna rá, hogy végre ráerőltethessék hatalom, gazdaság vagy ideológia primátusát.

Erre azonban nincs esély. Nemcsak azért, mert a szerelem története önmagában is könnyedén nevetségessé teszi az álokoskodást; hiszen megdöntésére elég csak Phimenon és Baucis történetét, illetve a Rómeo és Júliát felidézni, és akkor még nem is említettem Platón, vagy Marsiglio Ficino nevét.

A szerelemtagadást azonban itt sem a tekintélyek zúzzák szét, hanem maga, a szerelem. Ami minden ifjú generációban újra megszületik. Amaz csak a „tárgyi tévedések” szégyenpadjára ülteti a rossz útra tévedt tudományt, meghagyván neki a további ferde utak lehetőségét; emez azonban anélkül hajítja a szemetes kosárba a hajuknál fogva előcibált elméleteket, hogy tudomást venne róluk.

A szerelmet tagadó tudományos elméletek másik csoportja a determinizmusra apelláló poros, elaggott ideológiákat próbálja új jelmezbe öltöztetve eladni. A szerelem valamiféle meghatározottságát hirdetik anélkül, hogy egyáltalán értelmezni lennének képesek a szerelmet. Az általuk alkotott definíciók hebegnek-habognak, dadogásuk annyira írja le a szerelmet, ahogy egy vén háztáji koca próbálná elkapni a messze fent cikázó fecskéket.

A leggyakoribb természetesen a szexualitásra való hivatkozás. Szerelem és szexualitás azonosításáról, illetve ennek kísérletéről fentebb beszéltem, az erről kardoskodó teóriákban ahhoz képest új nincs.

Ennél ma divatosabb a genetikai alapú meghatározottságról való lármázás, génekre – illetve a vitatott mémekre –való hivatkozás. A genetika korunk egyik legfontosabb tudománya, nem véletlen, hogy a determinisztikus ideológiák zöme éppen ennek a bástyái mögé bújik.

A XX. század volt az ismert történelmében az emberiség egyetlen olyan korszaka, amikor a hatalom ideológiáját már nem a vallásra, hanem a tudományra igyekezett építeni. Eddig ez sokkal sikamlósabb alapnak bizonyult az előbbinél, egy-egy kurzus bukása után gyakran a fenntartását szolgáló tudományos elképzelések is tévesnek, urambocsá’ áltudománynak minősülnek. Az sem ritkaság a világban, hogy a tudományban politikai alapon húzódnak a frontok; az éppen hatalmon lévő csoportosulás mellett az egyik elmélet áll, az ellenzék mellett pedig a másik.

A szaktudományok egyes képviselői gyakran hajlanak rá, hogy stúdiumuk szűkre parcellázott területén belül fedezzék fel a világ vagy az élet legfőbb törvényszerűségeit. Ennek hatása alatt időnként keményen el is vetik a sulykot. A mai tudomány sem kivétel ez alól; szomorú példa rá a szinte évente kirobbanó botrányok lehangoló sorozata.

A genetika képviselői is hajlamosak rá, hogy „felfedezzék” valamely érzelmi alapú emberi tulajdonság génjét. A józan ész oldaláról nézve ez persze képtelenség, de a determinizmus képviselői számára mindig kapóra jön. Alaposan felfújják aztán az ilyen „felfedezések” jelentőségét; hogy aztán apró betűs hírekben tudassák, hogy a dolog mégsem az, aminek tűnt. A genetika területén jelenleg gyilkos hajsza folyik, és az őrült teljesítménykényszer mellett nem csodálkozhatunk rajta, ha időnként a genetika valamelyik tudományos sztárja csalónak bizonyul. Nincs év, amely ne lenne hangos néhány leleplezéstől.

A szerelmet tagadó újabb „tudományos” elméletek leggyakrabban a genetika eredményeivel élnek vissza. Ide tartozik a szociáldarwinizmus számos változata; a már megcáfolt, idejétmúlt egykori, illetve a különböző álnevek alatt létező mai.

Könnyű belátni, kik szeretnék, ha a szerelem genetikai alapon meghatározható, kiszámítható és irányítható lenne. A hatalom lehetőségeit megsokszorozná, még a legostobább világuralmi képzelgés is szárnyakat kaphatna tőle.

Az utóbbi évtizedekben gyakran kaptak lábra olyan elképzelések, hogy valamiféle csoport, „elit”, stb. igyekszik irányítani a világot. Sokszor tételesen megírták, hol, mikor és kik gyűltek össze ebből a célból. Újabban már nem is a bulvársajtó számol be ilyesmikről, hanem különféle kutatóintézetek próbálják meghatározni, kik is uralkodnak voltaképpen a glóbusz felett. Felröppennek hírek arról is, miféle elvek vezetik a feltételezett csoportokhoz sorolt személyeket és intézményeket.

Ezeket a következőképpen foglalhatjuk össze:

    Világkormány létrehozása
    Valamiféle világ-irányító infrastruktúra megteremtése
    Az egységes világgazdaság irányító intézményrendszerének megteremtése
    Az egyedül üdvözítő liberális piacgazdaság világméretű kiterjesztése
    A nemzeti és regionális patriotizmus háttérbe szorítása vagy felszámolása
    A „világnyelv” meghatározása és tűzzel-vassal történő terjesztése.

Utóbbihoz csak annyit tennék hozzá, hogy csupán a hazai anglománok képzelik axiómának azt, hogy az angol nyelv az „eljövendő világrend” magától értetődő közös nyelve. A kínaiak és az arabok többsége erről másképpen vélekedik. A világban korántsem az angolt beszélik a legtöbben, igaz, jelenleg az első számú idegen nyelv, de egyáltalán nem biztos, hogy a jövőben is ugyanebben a státuszban marad.

Az viszont valószínű, hogy a világ irányítására aspiráló csoportok – ha léteznek – bizonyára az angol nyelvet képzelik a globalizált világ első számú kommunikációs kódjának.

Az előbb megszakítottam a felsorolást, folytatom:

    Az individualizmus bizonyos mértékű visszaszorítása, már ami a tömegek individualizmusát illeti. Az „elit” tagjainak individualizmusa természetesen más lapra tartozik.
    A családi, nemzeti és egyéb kötelékek fellazítása

Akár van konkrét irányító csoport, akár ezután fog megszületni, az emberiség zöme számára az ilyen csoportok tevékenysége sok jót nem tartogat. Számos alkalommal elhangzott, hogy a világ népességének zöme voltaképpen felesleges, hiszen a globalizált világban – vagy, ha úgy tetszik, az „új világrendben” a lakosság zömének nem lesz munkája. Az elektronika, robotika stb. fejlődése ilyen tendenciákkal jár…

Itt kell egy pillanatra megállnunk.

Vajon mi a világgazdaság feladata?

Talán az, hogy kevesek számára még többet adjon, tovább fokozza az amúgy is döbbenetesen nagy vagyoni különbségeket?

Esetleg az, hogy eltartsa az emberiséget?

A világgazdaság jelenlegi formája gyakorlati értelemben az elsőt szolgálja – ami nem más, mint maga a tökéletes céltalanság. A mellette harsogó szabadság-demagógia aligha leplezheti a tényleges célok végtelen sivárságát. A világot irányító gazdasági érdekeltségek motivációja most, a XXI. század elején, a világ egységesülésének (globalizáció) folyamatával kapcsolatban semmivel sem lett fejlettebb, mint amikor a mostani igazgatótanácsi vezérek ősei évszázadokkal ezelőtt szatócsként alkudoztak a városi piacon.

A globalizáció kifejezést először Bill Clinton amerikai elnök használta, azóta elképesztő gyorsasággal terjedt el a földkerekségen. A fogalmat sokan, sokféle értelemben használják, bizonyos mértékben mára le is járatódott.

A globalizáció – eredeti értelmében, mint a föld népeinek és nemzeteinek valamiféle együttműködése – már évszázadok óta zajlik. A folyamat, mint a jövő globális, vagy annál is magasabb szintű emberi közösségét felépítő események összessége – önmagában kívánatos és elkerülhetetlen. A jelenlegi – a nemzetközi pénzügyi szervezetek, multinacionális cégek és nagybankok irányítása alatt zajló – globalizáció azonban jelentős részében kártékony, nem felel meg az emberiség közös érdekeinek.

A globalizációs propaganda egyfajta gólyaperspektívát sugall: állandóan az emberiség, a Föld érdekeit hangoztatja, a lokális szempontokat pedig jelentéktelennek igyekszik feltüntetni. Hétköznapi ésszel persze azt hinnénk, hogy a globális érdek a lokális érdekek összességéből (is) adódik, de hamar megértjük, hogy nem így van. „Globális” érdek alatt tartalmatlan áriákat, esetleg kiüresedett közhelyeket hallunk, az „emberiség érdeke” valamiféle lila köd; és ez az érdek a miénktől általában annyira homlokegyenesen eltérő, mintha mi nem is tartoznánk az emberiséghez.

A közönséges kapzsiság és a hétköznapi, láthatatlan zsarnokság gyakran szokta magát valamiféle „felsőbb, magasabb érdek” jelmezébe öltöztetni. Mindig arról akar meggyőzni bennünket, mondjunk le fontos dolgokról – semmiért.

Az összeesküvés-elméletek szezonját éljük. Politikát, gazdaságot irányítók iránt a bizalom világszerte csökkenőben. Nem véletlenül, hiszen mára a hétköznapi ember pontosan látja, hogy a nagy rendszerekben rossz paradigmák érvényesülnek.

Különleges korban élünk: a hétköznapi ember világképe kitágult, felelősségtudata megnőtt, a világról alkotott felfogása alapjaiban változott meg. Ezzel szemben a politikusok, gazdasági vezetők motivációja és célrendszere semmit sem változott a XVIII. század kabinetháborúi óta, még mindig ugyanolyan kisszerű, mint azoké a politikusoké, akik képesek voltak hetekig azon alkudozni, kinek hol a helye a királyi asztalnál, vagy egy felvonuláson melyikük hintaja legyen az uralkodó fogatához közelebb. Még mindig befolyási övezetben, külkereskedelmi mérlegben, gazdasági növekedésben, klikk-érdekekben és profitban gondolkodnak, lényegében mindent ilyen céloknak rendelnek alá. Pedig a globalizáció mai szituációja mellett ezek a célok már nem korszerűek, hanem nagyon is elavultak. A globalizáció a föld egész lakossága érdekében való működést tételezne fel, amihez képest ez a motiváció szánalmas. A profithajhászás és a versengés erőltetése helyett a globalizáció kooperatív magatartást tételezne fel. Mivel az együttműködésnek első látásra a leghalványabb nyoma sincs, a hétköznapi ember teljesen logikusan tételez fel valamiféle titkos paktumot, összeesküvést a színfalak mögött. Mert annak legalább volna némi értelme.

Konrad Lorenz évtizedekkel korábban azt írta valahol, hogy a politikusok rendelkezésére álló eszközök nemcsak az értelmi képességeiket haladják meg, hanem a céljaik hasznosságát is. Politikusok helyett nyugodtan mondhatott volna multinacionális menedzsereket és bankvezéreket is, a helyzet teljesen ugyanaz. Napjainkra pedig még erőteljesebben kiviláglik az eszközök által rendelkezésre álló hatalom és a célok kisszerűsége közötti ellentmondás.

Folytatása következik.

Dermesztő, közönyös fagyot

Hozott ránk a Tél,

Rajtunk – régi adósain -

Erőt venni vél.

—–

Míg tengelyén a fáradt Föld

Fásultan forog,

Fagyos magyar januárban

A Tél vigyorog.

——-

Tartozunk ezer halállal,

Az Idő szalad,

És már régen nem érdekel,

Mennyi a kamat.

—–

Vigyorog a mihaszna Tél,

Villan fogsora,

Azt képzeli, innen nem fog

Elmenni soha.

——

Ezer halál. Téli szelek

Lelkünk perelik,

De hiába. Egynél többre

Nekünk nem telik.

——–

Ha egyszer az országúton

Tavasz mendegél,

Követelésével együtt

Olvad el a Tél.